Ma május 25-én délután 16 órakor tartották meg a megemlékezést az I. és II.Világháború Hőseinek emlékművénél. Sajnos rengetek katona és civil halt meg. S némelyik máig eltűntként tartanak nyilván. Én is közvetve is megértem a családokat. Hiszen Nagyapám húga Kovács Julianna még csak 8 éves volt mikor géppuska által halt meg.Az ő neve is fent van az emlékművénél. Ili Korbélyné beszédet mondott,majd ezután Elhangzott a magyar Himnusz. S majd Balogh Zsolt Gyulai Gaál Miklós Általános Iskola 7/d osztályos tanulója elszavalja Radnóti Miklós: Himnusz a békéről c verset, s ezután Györe Csaba tanár tartja a megemlékező beszédét.Mely itt olvasható:
Tisztelt Megemlékezők!
A legrégibb időktől kezdve emlékeink vannak arról, hogy egy-egy kisebb-nagyobb közösség, egy-egy nép, majd később nemzet megemlékezik azokról, akik a közösségért, vagy még inkább a hazájukért áldozatot hoztak. Annál is inkább kötelességünk kegyeletünket leróni azok emléke előtt, akik az életüket áldozták hazánkért.
Majdnem száz éve annak, hogy báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy levelet intézett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, hogy törvényben kötelezze a községeket kőemlék állítására, amelyre elesett hőseit név szerint bevési.
Majd a javaslat IV. Károly királyhoz jutva, az ő hozzájárulásával született meg az 1917. évi VIII. tc., amelynek a leglényegesebb mondata így hangzik: „Minden község és város méltó emléken örökítse meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a hazáért életüket áldozták fel.”
Már az I.világháború idején megkezdődött a ma is látható I. világháborús emlékművek felállítása.
Újabb előrelépést jelentet az 1924. évi IV. tc., amely március 15. és augusztus 20. mellett Hősök Emlékünnepe néven nemzeti ünneppé nyilvánította május utolsó vasárnapját. A templomokban külön imát mondanak a hősi halottakért és a napot állami rendezvényekkel is összekapcsolták. 1936-ban ezen a napon avatták Szegeden a Hősök kapuját, 1937-ben a Várban a Hadtörténeti Múzeumot.
1943-ben elrendelték, hogy a II. világháborús hősi halottaink neve felkerüljön az I. világháborús emlékművekre.
Ugyanebben az évben a Magyar Országos Orvosszövetség és a Honvédorvosok Tudományos Egyesülete az Üllői úton szobrot állíttatott az I. vh,-ban hősi halált halt katonaorvosok emlékére. „Hungária anya siratja fiait.” felírattal.
A három alakos szobor Horvai László szobrászművész alkotása.
A nővér karjába hanyatló, halálosan sebesült orvos kezéből kiesik a kötszer. Jobbról még egy katona támogatja, talán éppen az, akinek könnyebb sérülését ellátni készült. A szobor a hívatását élete utolsó percéig híven teljesítő orvos, s talán,csupa nagybetűvel, az EMBER szimbóluma is lehetne.
1944-ben monumentális ünnepségsorozattal ünnepelt az ország, József főherceg országzászlót avatott a fővárosi Szabadság téren.
1945-ben a Hősök Emléknapja már nem számított nemzeti ünnepnek.
Az előbb említett két törvény még érvényben volt- elfelejtették törölni – szórványosan még voltak megemlékezések is, majd több évtizedes hallgatás következett.
A hatalom kiadta a parancsot: ne legyen ünnep!
A háború utáni négy évtized a hazaszeretet érzése helyett az internacionalizmusról szólt,
Igen! Tisztelnünk kell más népeket, törekednünk kell a békés egymás mellett élésre, ugyanakkor soha nem szabad elfelejtenünk, hogy magyarok vagyunk, hogy Magyarország a mi hazánk, amelyet szeretnünk kell, ha a helyzet úgy kívánja áldoznunk kell érte.
S éppen magyarságunkat akarták vélünk elfelejtetni.
1989-ben újították fel az ünnepet, ekkor már Hősök Napja néven.
Az ünnep érvényét kiterjesztette a „haza, a szabadság és az emberi méltóság” valamennyi mártírjára, beleértve az 1956-os forradalom hőseit is.
Tehet azokra, akikért évtizedeken át „nem szólt a harang”.
Pedig a háborúban elesettek példát mutattak hazaszeretetből, kötelességteljesítésből, helytállásból – noha tőlük teljesen idegen érdekek kényszerítették háborúba az országot, a katonákat, a frontok vágóhídjára, hogy az életükkel fizessenek Churchill szerint „ a háborút a politika csinálja”, a politika adja a vezényszót az indulásra. A katona parancsot teljesít, nincs lehetősége mérlegelésre.
A II. világháború után nem volt szalonképes beszédtéma az áldozatokról szólni.
Évtizedekig a „felszabadító hadsereg” ellenségeinek minősültek az elhalt katonáink. A kenyérkereső nélkül maradt családok semmilyen támogatásban nem részesültek, csak hátrányos megkülönböztetésben, kirekesztő bánásmódban
Az elkeseredést csak fokozta, hogy az elesett szovjet katonák emlékére csaknem minden községben emlékmű épült, ugyanúgy a magyar földön elesett, bolgár katonák is megkapták a hősöknek kijáró tiszteletadást, csakúgy mint a gyönyörűen rendben tartott katonai temetőben nyugvó angol pilóták. Ugyanakkor a saját halottainkat nem vehettük számba, tilos volt a róluk való emlékezés. Megint Churchill miniszterelnök szavait idézem:” Egy biztos, hogy Magyarország minden háború végén cserbenhagyta a vérfürdőbe küldött katonáit…”
S hogy más nemzeteknél milyen gyakorlat alakult ki az idők során, erre szeretnék néhány példát megemlíteni. Az USÁ-ban törvény van rá, hogy a halott katonát haza kell vinni. Néhány éve annak, hogy e törvény értelmében a Balatonba zuhant amerikai gépben rekedt katonák maradványait haza szállították.
Olaszország szintén haza vitte az idegenben elföldelt olasz katonák földi maradványait, hogy az anyaföld adjon számukra végső nyughelyet.
A német és osztrák katonák zömükben az eltemetés helyén maradtak, sírjaik gondozását az anyaország biztosítja.
Olaszországban, Ausztriában, Szlovéniában viszonylag rendezettek a valamikori ellenség, a magyar katonák sírjai.
A Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben elszomorító a helyzet. Ott semmibe veszik az 1949-es genfi egyezményt, a temetők, az emlékművek, az enyészet és a tudatos rongálás martalékaivá váltak.
A németek és franciák – a két ősi ellenség – nagy gonddal tartják rendben egymás katonasírjait.
Itt kell megemlíteni, hogy Angliában a legfelsőbb hatalom, a királynő is figyelemmel kíséri az idegenben nyugvó katonák temetőinek helyzetét. Néhány évvel ezelőtt II. Erzsébet lovaggá ütötte a solymári katonatemető gondozóját. Nem csak a háborúban, a békeidőben is akadnak hősök.
Néhány mondattal gyerek- és fiatalkori barátomra szeretnék emlékezni. Együtt ültünk az iskolapadban, majd mikor útjaink elváltak, akkor is tudtunk egymásról, örültünk a találkozásoknak. A behívó a jugoszláv határra szólította, ahol határőrként tejesített szolgálatot. Leszerelése előtt két héttel boldogan mesélte, hogy legközelebb már civilként érkezik haza. Néhány nappal később döbbenten halottuk, hogy egy esztelenül lövöldöző bűnözőt akartak ártalmatlanná tenni katonatársával, eközben érte a halálos lövés.
Tiszti rangot kapva, hősként katonai tiszteletadással temették el az abonyi Kistemetőben.
Néhány éve Kecelen a Hadtörténeti Parkban sétálva döbbentem pillantottam meg a kerítés mellett a fölre hajítva egy márvány emléktáblát, melyet az új hatalom valószínű a Belügyminisztériumból távolíttatott el. Rajta fiatal, hősi halált halt sorkatonák, tűzoltók nevei sorakoztak. Mi történt? ÉLIÁS ANDRÁST megfosztották hősi rangjától? Évek óta várom levelemre a választ, amely talán soha nem érkezik meg a Történelmi Emlékbizottságtól.
Évfordulók alkalmával talán ő is megérdemelne egy szál virágot az abonyi emlékezőktől.
A háborúk a hátországot sem kímélték. A légitámadások is megszedték áldozataikat.
A fegyverfogható férfiak nagy része a háború végén sem jöhetett haza, az évekig tartó hadifogságban is sokan lettek idegen földben eltemetve.
A „málenkij robotra” elhurcoltaknak is ugyanez juthatott osztályrészül.
A gyermeknevelés minden gondja és minden egyéb munka – segítség nélkül- az asszonyokra hárult. Ők is megérdemlik az utókor tiszteletét.
A hazaszeretetnek része, hogy tiszteletben tartsuk nemzeti múltunkat, jóban, rosszban közösséget , áldozatot vállalni nemzetünkért. Ehhez kapcsolódik ennek a hosszú időre elfelejtett ünnepnek a felelevenítése is.
Itt kell felhívni a családok, az iskola a társadalom figyelmét az ifjúság nevelésére, hiszen az ország sorsa a felnövekvő nemzedék kezébe kerül.
Itt, a világháborús emlékművek mellett helyezzük el a megemlékezés virágait, hajtsunk fejet az áldozatok emléke előtt. A hozzátartozók egyre fogynak, a kollektív emlékezet feladata megadni a tiszteletet mindazoknak, akik történelmünk során életüket adták népünkért, nemzetünkért, értünk, valamennyiünkért.
Emlékezzünk a költő meleg líraiságú soraival:
Mind hű volt, s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél,
Szemük a sírból ránk tekint
Halkabban járjon, aki él!
A beszéd után Gócsa Dávid Somogyi Imre Általános Iskola 7. osztályos diák mond verset mely Gyóni Géza : Halkabban c. vers. Ezután pedig a koszorúzások következnek. S majd Szózat ének hangzik el.
Később pedig a "A két világháború emléktárgyai"c kiállítás lesz,mely Markó Ferenc és Bálint Zoltán (Árkos/,Székelyföld) gyűjteményei.
