Szavazásról

Szeretném mindenkinek meg köszönni,hogy szavazott a blogomra. Sajnos nem jött össze,mivel 44-en szavaztak. De ez is bizonyítja,hogy érdemes csinálni.:) Köszönöm szépen.Következő téma Városháza lesz.

Video összeállítás Doni kiállításról

Néhány héttel ezelőtt Markó Ferenc rendhagyó kiállítást szervezett. Sajnos én videot nem tudtam készíteni. De kettorony.hu engedélyével és forráskánt: http://jttv.hu

A videot itt tekinthetik meg.: kettorony.hu

Szavazás

A hét elején egy ismerősőm küldöd nekem egy oldalt,hogy szavazzak arról,hogy keresnek ország legjobb bloggerinát. Nos én szavaztam. S kedvet kaptam ahhoz, hogy saját blogomat is benevezzem.Eddig 33 szavazat jött össze. Kérem mindenkit aki tudd segítsen. Tetszik gombra kell klikkelni. 

http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/abony

Nagyon szeretnék bekerülni 50-ben. Úgy,hogy hajráá! Köszönöm a segítséget. 

Szép estét!

2012.január 31-én kezdtem el...

Néhány nap múlva lesz 1 éve,hogy elkezdtem csinálni a blogomat,Abonyról. Akkor elején nem gondoltam.hogy sok mindent és igen érdekes témát fogok tudok felhozni.S még mindig vannak feltáratlan témák,történetek Abonyról egyes helyeiről, épületeiről,emberekről. Amikről érdemes megírni. Hiszen az is a mi múltunkhoz,történelméhez tartozik. Nekünk embereknek,abonyiaknak igen is kell emlékezni.Tudnunk,ismerni a multunkat. Ez szerves része az életünknek. Ezért is kezdtem el. Tudni akarom,hogy milyen volt Abony. Milyen emberek éltek,hogyan éltek.Egyes helyekről milyen történelmük van, Így 2013-ban is fogom folytatni,mint pl ilyen témával: Vasútállomás története, Rendőrség, Városi Sportcsarnok. Városháza... Néhány kastélyokról. S eközbe kulturális kiállítások egyebekre el megyek. Sok emléktáblákat láttam néhány házaknak,ezeknek is utána járok. Sok híres költő kelt át Abonyba,s hagyta a nyomát... Pl: Petőfi Sándor... Petőfi testvére.... Akár merre nézek,mint mint történelem. Maradandót szeretnék alkotni. S remélem ez az... Kérem kísérjenek továbbra is figyelemmel. 

2012-ben ezek a témák voltak:

Kedvenc városom Abony

Szülőföldem Abony

Abony természeti adottságai

Külterület Helyneveink

Néhány képek Abonyról

Kék vércse

Abony központról és piac helyéről általam készítet...

Abony Vadaspark

Séta Abonyban

Abonyi katonák Donnál kiállításon részt vettem.

Blognak is van elérhetősége

Abony érdekes történetei 1.rész

Abony érdekes történetei 2.rész

Abony érdekes történetei 3.rész

Abony Kastélyai

Abony horgásztava

1848.március 15.

Március 15.

Kokárda

Ruttkayné Kossuth Luiza története

Abonyi Gyulai Gaál Miklós Általános IskolaTörténet..

Boszorkány és szellemhit Abonyban

Boszorkány és szellemhit Abonyban 2.rész

Egy kis részlet Kastélyok,kúriák árnyékában címmel...

Kinizsi Pál története

Út menti Keresztek Abonyba

Abony történetének írásos nyomai (1450 -1740)

Abonyba kisütött a nap!

Zsidók története Abonyba

Élmény beszámoló 2.rész

Markó Ferenc Interjú

Legenda vagy valóság?

Művelődési Ház és Könyvtár

A Szent Korona 150 éves rejtélye

A Szent Korona 150 éves rejtélye 2.rész

Május 1 a munka ünnepe - egy kis történelmi háttér...

A Szent Korona 150 éves rejtélye 3.rész

A Szent Korona 150 éves rejtélye 4.rész

Szent Korona 150 éves rejtélye 5.rész

Cáfolat Korona rejtélye Abonyba

A MŰVÉSZBARÁTSÁG című kistérségi műkedvelő képző...

Legközelebbi kiállítás ,megemlékezés:

Képzőművészkörének első bemutatkozó kiállítása

Hősök Napja megemlékezése és koszorúzása

2012.Május 25-ei megemlékezés és koszorúzás után 

Megemlékezés és Kiállítás Videon

Térzene és Városközponti Fúvószenekar

Dudás Sándor kiállítása Abonyban

Somogyi Imre Általános Iskola Névadója - Életrajza...

Katolikus Templom története

Trianon emlékezés

Dudás Sándor kiállítása 2012.június 6-án

Abonyi hírességek, Abony szülöttei

Múzeumok Éjszakája 2012-Június 16-án

Patkós Irma kiállítás

Kossuth Lajos kultusz

II. Templomtörténeti séta

Múzeumok Éjszakája

Abonyi Lajos Szobor

Csónakázó tó? Igen lesz hamarosan átadás..

Abony kis kiegészítés érdekesség....

Ilyen lett a Csónakázó Tó

Kossuth Vendégház

Újra itt!

Abony első telepes családok történetei 1.rész

Ragadvány nevek... Mit jelentenek... ?

Abony első telepes családok történetei 2.rész

Idei építkézes Abonyi módra...:)

Régen és Ma

Makai Máté emléktorna

Buszpályaudvar

Abony épitkezik még mindig... Egy kis összeállítás...

1831-es Nagy Kolera járvány Abonyba

2012.Szeptember 15-16

Abonyi Lajos Múzeumi Kiállítóhely 45 éve nyílt meg...

.....és még mindig zajlik az építkezés!

Galambot röptető nő,avagy Vasmanci

Kész a park a Templom és a Plébánia között

Dr.Keszei Gyula: Abony az állandó lakottságának

1944. augusztus 26-ról 27-re virradó éjjel zuhant ..

Dr.Keszei Gyula: Abony birtokosai 

A templom és a Plébániak parkja

Kész az OTP előtti járda és Benu gyógyszertár előtt...

Sárga ház,valamikor ABC ill most Vanda játék bolt ...

Ez volt a Zeneiskola. Készül,készül!

Abonyi református templom (Abony) Szöveg: Bajkó 

1956.Október 23

Ilyen volt Zeneiskola

Teljes cikkeket 2012-es időszakból innen érhetők el...

2012

És 2013-ban is fogok írni,posztolni... Addig is kérem mindenkit,aki tudd segítsen. Hiszen idősebbek jobban tudják mi ,hogy volt. Akinek van régi fotója az írjon nekem ide: abonyblog@gmail.com-ra.Köszönöm!

Köszönöm,hogy velem tartottak történelmi sétára. Idénre is szeretettel várom!

Mítoszok a Don-kanyarról

Egy kis adalék Doni-kanyarról. Mítosz,történet.... 

Idén hetven éve annak, hogy a 2. magyar hadsereg súlyos vereséget szenvedett a Don partján. Ma már a legfiatalabb túlélő is legalább 89 éves. Ez az első olyan kerek évforduló, amelyről elmondható, hogy a mai mindennapi emlékezet liturgiájában az események szemtanúi már gyakorlatilag nem játszanak szerepet. Mindezért talán arra is eljött az idő, hogy leszámoljunk azokkal a mítoszokkal, amelyek a 2. magyar hadsereghez tapadnak.

Túlélők hiányában elvileg lehetségesnek kellene lennie annak, hogy indulatok nélkül nézzünk szembe azzal, ami a történelmi realitás, vagy legalábbis elviseljük azt a fájdalmat, amit a tényekkel való szembesülés okoz. Erre tesz most épp kísérletet a budapesti Nyílt Társadalom Archívum Centrális Galériájának tematikus kiállítása is. Hozzá kell tennem: a mítoszokra keletkezésükkor nyilvánvalóan szükség volt, sőt jelentős részük keletkezésekor akár progresszív hatásúnak is nevezhető. Jó példa erre az a három, bizonyos elemeiben egymásnak is ellentmondó mítosz, amely talán a legszívósabban él tovább mind a mai napig a magyar társadalomban. Ezek: (1) a hadsereget „meghalni” küldték ki a Donhoz és rosszul szerelték fel, ami ott történt az egy „második Mohács”, (2) a katonai ellenállás a szovjet támadás után minimális volt és (3) a magyar hadsereg alapvetően humánusan viselkedett a helyi lakossággal – szemben a németekkel, akik kegyetlenek voltak.

Az első mítosz megteremtése Nemeskürty István nevéhez fűződik. Nemeskürty „Requiem egy hadseregért” című könyvének komoly érdemei vannak abban, hogy a II. világháború magyar áldozatait meg lehetett egyáltalán siratni. 1945 után egészen műve 1972-es megjelenéséig a háború magyar halottai nem szerepelhettek a mindennapi emlékezetkultúrában. Csak az „antifasiszta” áldozatokat lehetett megsiratni, mindenki más egy bűnös fasiszta rendszer segédjének, tehát bűntettesnek számított, akiről jó esetben hallgatni lehet, rosszabb esetben pedig megbélyegzésükről írt a propaganda.

Nemeskürty az MSZMP kultúrpolitikusainak támogatásával szakíthatott ezzel a szemlélettel, amennyiben kimondhatta: a magyar katonákat is el kell siratni, mert zömükben áldozatok voltak és tragédiájuk valójában egy második Mohács. Nemeskürty műve első megjelenése óta jelentős példányszámban hat kiadásban jelent meg (legutoljára 1999-ben), ezért mind a mai napig befolyásolja a témáról folytatott közbeszédet. Mindezt azért is ki kell emelni, mert a progresszív mondanivaló mellett Nemeskürty sok valótlanságot is elterjesztett és ezekből mind a mai napig semmit sem vont vissza.

Furcsa ez, mert a legendák születésükkor nyilvánvalóan azért kellettek, hogy a könyvet egyáltalán kiadhatóvá tegyék. Nemeskürty ugyanis azon az áron emelte fel a második magyar hadsereg halottait, hogy cserébe a Horthy-rendszerről megsemmisítő és igazságtalan bírálatot mondott. Ő terjesztette el a köztudatban azt a legendát, hogy azt a hadsereget szándékosan meghalni küldték a Donhoz, hogy a katonák mindenből csak a legrosszabb felszerelést kapták meg. Hiába cáfolták ezeket az állításokat már 1972-ben is többen (például azzal hogy az ország teljes fegyverkészletének felét ez a hadsereg kapta), a kritikusok nem kaphattak nagy nyilvánosságot.

A második legenda elterjedésének több oka is van. A pártállami történetírás számára sokáig eleve tabu volt bármi jót írni a magyar katonákról, tehát sikeres ellenállásukról sem eshetett szó. Nem forszírozhatta ezt a témát Nemeskürty sem, hiszen ha arról értekezett volna, hogy a Vörös Hadseregnek a magyar katonák milyen veszteségeket okoztak, azzal a „baráti” Szovjetunióval szemben követett volna el megengedhetetlen illojalitást.

Az az érdem, hogy a 2. magyar hadsereg szenvedéstörténete generációk számára kézzel foghatóvá is vált, Sára Sándoré és munkatársaié, akik közül a rövidség kedvéért most csak Csoóri Sándort, Hanák Gábort és Marx Józsefet említem. Krónika című 1982-es huszonöt részes tévésorozatukat már az első néhány rész levetítése után is cenzúrázták, majd a tizenötödik rész után betiltották. Ennek több oka is volt: az MSZMP kultúrpolitikusai megengedhetetlennek tartották, hogy egyáltalán szó legyen a magyar katonai bátorságról (ami több interjúban, amelyekben az érintett harcélményeit beszélte el, megjelent), másrészt elfogadhatatlan volt, ahogyan egy „horthysta katona” és egy „szovjet elvtársnő” intim viszonya a filmben megjelent.

Sára művét különböző változatokban a rendszerváltás óta többször is vetítették, sőt egy rövidített változatot kötetben is kiadtak. Az abban megszólalók emlékezései ebből adódóan „hivatalos emlékezetté” váltak. Amellett hogy felerősítették a „második Mohács” mítoszát, olyan történeteket mondtak el a kamerának, amelyeken erősen érezhetőek a pártállami rendszer több évtizedes elvárásai.

Az után, amit az interjúban megszólalók 1945-től kezdve átéltek, egyikük sem gondolhatta, hogy 1979-ben, amikor a film felvételei kezdődtek, teljesen szabadon nyilatkozhatnak élményeikről. Ráadásul emlékezésüket alapvetően befolyásolták a rögzítés körülményei is. Az interjúalanyok meg kívántak felelni azoknak a vélt kimondatlan elvárásoknak, amelyeket Sáráról és társairól feltételeztek, például a Nemeskürty által kanonizált történelemképnek, amelyet egyikük sem kritizált az interjúban. A megszólalók közül Lajtos Árpád vezérkari őrnagy vagy Kádár Gyula vezérkari ezredes pontosan tisztában volt ugyan ennek tarthatatlanságával, de mivel az ÁVH illetve a Gulág legmélyebb bugyrain is keresztülmentek, sőt Kádárt a III/III be is szervezte, jobbnak látták, ha a Kádár-korszak felkent kultúrpápáját nem hazudtolják meg.

A torzításokra példa az is, hogy a megkérdezett kb. 50 fő közül többen különböző elismerésekben részesültek a harcok során tanúsított magatartásukért, de erről egyetlen érintett sem számolt be. Nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanabban az időszakban a BM III/III-as csoportfőnöksége még több akciót szervezett volt ludovikás tisztek bajtársi találkozóinak ellehetetlenítésére is, háborús hőstettek bevallása tehát egyenlő lett volna az önfeljelentéssel. A magyar katonák hőstetteiről a korszakban lehetetlen volt beszélni, mivel hivatalosan hősök csak az antifasiszta oldalon létezhettek. Néha ezt ki is mondták is az interjúalanyok, amikor egy-egy „rázósnak” érzett résznél visszakérdeztek az operatőrnek, hogy „ezt elmondjam”?

Ez vezetett oda, hogy a legtöbb visszaemlékező harci élményeit eltorzítva, csonkán adta elő és elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy a hadsereg felbomlását, az özönlésszerű visszavonulást mutassa be. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg az eseményeket, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kép a valóságnak egy felnagyított szelete csupán. Ha a magyar katonák csakugyan komolyabb harc nélkül özönlöttek hátra, akkor hogyan lehetséges, hogy a támadás első három napja alatt az urivi hídfőből támadó 132 szovjet harckocsiból 83 megsemmisült? Ha nem volt néven nevezhető ellenállás, akkor egyáltalán miért menekült meg bárki is a hadsereg katonái közül?

Valójában a 2. magyar hadsereg veresége korántsem volt annyira teljes, mint amennyire ezt az érintettek előadták, és a szovjet vezérkar sem könyvelhetett el saját szempontjából teljes sikert.

Mohácsnál több veszett

„Második Mohácsról” a veszteségek alapján nem lehet beszélni (az 1526-os mohácsi csatában a 24 ezer fős magyar sereg nagyjából 70 százaléka pusztult el). Ha csak a számokat nézzük, akkor a következőkre jutunk: A mintegy 210 ezer fős hadseregből 1943 január–február között fogságba esett 26 ezer fő, 42 ezer harcban elesett vagy megfagyott, 28 ezer pedig megsebesült. Ez a teljes állománynak kevesebb mint fele. Ezzel szemben a Don-kanyartól délre, Sztálingrád térségében védekező mintegy 260 ezer német katonát teljesen bekerítették és ebből a létszámból csupán 42 ezer főt (90 százalékban sebesülteket) evakuáltak repülőgépen, 107 ezren estek hadifogságba és közülük csak 4 ezer tért vissza. Magyarán: a német csapatok veszteségei arányaiban is sokkal súlyosabbak voltak, mint a 2. magyar hadseregé. Ha a szovjet oldalt nézzük, akkor is az állapítható meg, hogy számukra a magyar csapatok elleni hadművelet nem volt sétagalopp: a Voronyezsi Front támadó hadművelete során 33 ezer halottat és 61 ezer sebesültet vesztett, ennek mintegy felét magyar csapatokkal szemben.

A veszteségek egyetlen csoport esetében értek el megdöbbentően magas értékeket. Ha a munkaszolgálatosok veszteségi adatait nézzük, akkor megállapítható, hogy közülük gyakorlatilag minden második meghalt vagy hadifogságba esett. Ez különösen furcsa, hiszen a munkaszolgálatosok alapvetően a front mögöttes területén állomásoztak, harcokban fegyver hiányában részt sem vehettek, túlnyomó többségüknek tehát meg kellett volna menekülnie. A 2. hadsereg létszámának majdnem 30 százaléka, közel 43 ezer fő állt munkaszolgálatosokból. Ebből 1943 január–február között 21 287 fő meghalt, eltűnt, fogságba esett vagy megsebesült. Mivel utóbbi kategóriába kevesebb, mint 5 százalék tartozott, elmondható, hogy egy munkaszolgálatos 50 százalékos eséllyel jött haza a Don-kanyarból, míg egy honvédnak erre körülbelül 75 százalékos esélye volt.

Ennek az aránytalanságnak egyetlen magyarázata lehetséges, nevezetesen az, hogy a hadsereg tervszerűen elhanyagolta munkaszolgálatos katonáinak ellátását. A munkaszolgálatos veszteségeket tovább súlyosbítja, hogy a fogságba esettek jelentős részének esélye sem volt túlélni az ottani megpróbáltatásokat. Formálisan ugyan igaz, hogy a munkaszolgálatosok jelentős része szovjet hadifogságban pusztult el, a felelősség azonban ezért a magyar honvédséget is terheli. Mindez nem lett volna szükségszerű, ugyanis a munkaszolgálat, minden ezzel kapcsolatos mítosz ellenére, nem volt „mozgó vesztőhely”. A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának.

Tény, hogy a 2. magyar hadsereg védelme egy hét leforgása alatt összeomlott, és a hadsereg a visszavonulás során elvesztette nehézfegyverei közel 100 százalékát, a kézi fegyvereknek pedig mintegy 70 százalékát. A szovjet hadműveleti tervek azonban nem ezt irányozták elő, hanem a teljes létszám bekerítését és megsemmisítését – ami nem történt meg. A szovjet hadműveleti tervek kudarca csak a magyar csapatok helytállásával magyarázható. Erről ma sem tud eleget a köztudat, holott ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között a honvédeknek fel kellett venniük a harcot, akkor még inkább kiugrik a magyar katonai teljesítmény rendkívülisége. A hadsereg ugyanis alig rendelkezett hatékony páncélelhárítással, harckocsikat a katonák csak közelharcban tudtak megsemmisíteni. A hadműveletek alatt rendkívüli volt a hideg (általában -15 és -25 Celsius-fok közötti hőmérsékletet mértek). Ehhez képest az urivi hídfő körüli ellenállást a szovjet csapatok csak öt nap alatt számolták fel, rendkívül veszteséges harcokban.

E sorok írója azt gondolja, hogy vesztes és győztes oldalon egyaránt vannak hősök. Nyilván nehéz a hősiesség értékelése egy olyan háborúban, amelyet eleve bűnös célokért indítanak. Az viszont biztos, hogy azok, akik a Don-kanyarból hazajutottak, csak azért juthattak haza, mert bajtársaik vagy épp ők maguk (de leginkább mások) akkor is kitartottak, amikor az már teljesen reménytelennek tűnt. A korabeli dokumentumok mellett az 1990 után megjelent visszaemlékezések is ugyanazt igazolják vissza: az első vonalban küzdők csak akkor hagyták el állásaikat, amikor lőszerük elfogyott. Az első vonalból megmenekültek száma minimális, a túlélők háromnegyede a mögöttes területeken állomásozó csapatok sorából került ki.

Feltehetjük a kérdést, mi motiválta a magyar katonák helytállását? Nyilván vannak, akik szerint a kötelességteljesítés ethoszának, mások szerint az antibolsevizmusnak köszönhető, hogy a katonák többsége kitartott. Valójában a második szempontnak minimális szerep juthatott. Minden más nehezen határozható meg, mivel egyszerű gyakorlatias szempontok is arra motiválták a katonákat, hogy teljesítsék feljebbvalóik parancsait. A gyors megadás a szovjet csapatok felé technikailag is kivitelezhetetlen volt, nem beszélve arról, hogy egy ilyen akció különösen zord időjárási viszonyok között rendkívül magas kockázatot jelentett annak aki vállalkozott rá (a hadifoglyok jelentős része a táborba szállítás során megfagyott, sokakat a fogságbaesés pillanatában agyonlőttek).

A hadsereg tagjai egységesek voltak abban, hogy haza akartak jutni – a Szovjetunióról és a bolsevizmusról egyébként sem szereztek túl szívderítő tapasztalatokat. A hazajutásra viszont csak akkor volt esélyük, ha kötelékben maradtak és teljesítették a kapott parancsot. Nem véletlen, hogy a harcfegyelem csak akkor bomlott fel, amikor az egyes egységek több éjszakát eltöltöttek a szabadban, fegyverzetük egy részét elvesztették és ellátást is alig kaptak. A visszaözönlő fegyvertelen horda képét egyébként nem csak a kommunista propaganda terjesztette el. Része volt ebben a Wehrmacht több tisztjének is, akik erről írtak jelentéseket. Azt azonban egyikük sem említette meg, hogy a hadsereg mögöttes területén gyülekeztetett felváltó csapatoknak még a kézifegyvereket sem osztották ki, amikor a visszavonulás megindult, nem csoda, ha ők fejvesztve menekültek az első szovjet tank megjelenésekor.
A humánus magyar katonaság legendája

Az utolsó mítosz a humánus magyar katonaság legendája. Ez a mítosz részben természetes reakció is volt a pártállami rendszer rágalmaival szemben. Az is igaz, hogy a magyar honvédséget semmilyen ideológiai megkötöttség nem terhelte, szemben a Wehrmachttal vagy az SS-el. Biztos, hogy sok magyar tiszt humánusan viselkedett. Ha azonban a történetek orosz vagy ukrán olvasatát állítjuk a magyarral szembe, akkor elég elborzasztó képet kapunk. A magyar honvédség kevésbé viselkedett fegyelmezetten, mint a Wehrmacht. A két szervezetet összehasonlítva, az elsőnél gyakoribban voltak az önkényeskedések, kevésbé voltak tekintettel a helyi lakosság érdekeire. Ez nem meglepő, hiszen szemben a Wehrmachttal, amely messzemenőkig rá volt utalva a helyi lakosság együttműködésére, a magyar csapatok abból indulhattak ki, hogy szovjetunióbeli tartózkodásuk ideiglenes vendégszereplés csupán.

Emellett a magyar honvédség intézményesen ugyanúgy kivette a részét bizonyos háborús bűncselekményekből, mint a német. Ahol magyarok voltak a megszálló alakulatok, ott ők gyűjtötték össze a helyi zsidóságot, ők biztosították legyilkolásukhoz a karhatalmat. Sajnos a magyar királyi honvédség semmivel sem volt humánusabb, mint egy átlag Wehmacht-egység. Minderről a magyar közvélemény sajnos szinte semmit sem tud. Furcsa módon a kommunista diktatúra óvakodott az ilyen ügyek nyilvánosságra hozatalától, mivel attól tartott, hogy ez is zavarná a népek közötti internacionalista barátságot, emellett sejtették azt is, hogy ez effajta propaganda csak olaj volna a tűzre és még inkább fokozná a Szovjetunió iránt érzett negatív érzelmeket.

Nem szükségszerű azonban, hogy a magyar honvédséggel kapcsolatos effajta mítoszok sértetlenül éljenek még ma is. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart című, 2002-ben megjelent visszaemlékezése, vagy akár a Pergőtűz című filmalkotás egyes szereplőinek elszólásai egyaránt adtak lehetőséget arra, hogy ezt a legendát is kritika érje. Sajnos azonban erre az (ön)kritikára máig nem mutatkozik igény.

Erdélyi Péter filmrendező 2003-ban járt a Don-kanyarban és eredetileg azt tervezte, hogy a magyar hadsereg kálváriájáról forgat filmet az eredeti helyszínen. Ezt meg is tette és „Sírjaik a Donra néznek” című alkotása adásba is került. A forgatás alatt azonban legnagyobb megdöbbenésére azzal szembesült, hogy a helyiekben finoman szólva is vegyes kép él a magyarokról: „Először megütötték a tanárnőt, rögtön a földre esett. Amikor a földön volt már, szuronnyal hasba szúrták. Ő így feküdt. A kislánya meg pontosan mellette. Feküdnünk kellett, nem volt szabad felállnunk. Miután hason szúrták, a vér sugárban ömlött így, felfelé. Erre az anyám eltakarta az arcomat, hogy ne lássam. Ne nézd Lenka, ne nézd… Erre kihúzta a magyar a szuronyt, majd az asszony copfját a kezükre csavarták, és valahová elvonszolták.” – mondta a láthatóan megrendült Jelena Zemjanszkih urivi nyugdíjas Erdélyinek. „Doni tükör” című filmjét, amiben a háború „másik arcát” kívánta bemutatni, nem volt hajlandó leadni a magyar állami televízió.

Nem állítom, hogy az események orosz emlékezete (amit ráadásul szintén számos mítosz terhel) közelebb állna az igazsághoz, mint a magyar. Az azonban biztos, hogy csak az egyikből soha sem fogjuk megtudni, mi is volt a Don-kanyarban a történelmi realitás. És azt sem remélhetjük másoktól, hogy a mi szenvedéseink iránt érzékenységet tanúsítson, ha ugyanezt a gesztust mi feléjük nem gyakoroljuk.

Forrás:http://index.hu/tudomany/tortenelem/2013/01/17/mitoszok_a_don-kanyarrol/

Zeneiskola építkezése

Továbbra is tart az építkezés Zene iskolánál. Mostanában igen csak fázósa,hidegben dolgoznak. Kívánom a munkásoknak erőt és kitartást.

Íme néhány fotó ,miként haladtak már.:

Ilyen volt 2012-ben

Ilyen lett 2013.ban

Ezeket a képeket,nem mostanában készültek... Hamarosan újabbat teszek fel.

2012.Decemberbe is meg volt adventi gyertya gyújtás. Sajnos betegség miatt nem tudtam elmenni egyik gyertya gyújtásra sem. De itt álljon néhány kép 2012.Karácsonyfájáról.

Markó Ferenc beszéde Doni kiállításról

Markó Ferenc tartott egy kis beszédet a Doni kiállításon. Mely elmesélte kik voltak azok az abonyi férfiak,akik fronton harcoltak. Nevek,képek történetek ,mely tőle hallhatjuk ill. olvashatják.

Áldott legyen az a föld.....

Áldott legyen az a föld, amelyben a Don folyó mentén elesett abonyi katonáink nyugszanak!
1942. januárjában Budapesten a német katonai küldöttséggel történt megegyezés alapján a magyar kormány megállapodott abban, hogy a ll. magyar hadsereget a legrövidebb időn belül kiszállítják a Don kanyarhoz és a német hadsereg rendelkezésére bocsájtják.
A német hadvezetés először a teljes magyar hadsereg létszámát követelte, majd utána a felét. Végül megállapodtak egy 200.000 fős magyar hadsereg frontra küldésében. Ennek a hadseregnek a frontra történő kiszállítása 1942. április 17 és június 27-e között megtörtént.
A hadsereget 822 db 110 tengelyes vonatszerelvénnyel szállították ki a frontra, amelyből az orosz partizánok útközben 19-et már felrobbantottak. Kiszállítás közben 27 katona meghalt és 83 megsebesült. A brjanszki erdő lápos, mocsaras területein az orosz partizánok helyzeti előnyüket kihasználva folyamatosan támadták a magyar hadsereg vonatszerelvényeit és utánpótlásait. Ezek a partizánok magyar katonai egyenruhába bújva nagyon sokszor megadást színlelve az őket elfogó magyar katonai járőrt megölték, a szerelvényeket felrobbantották.. Az ilyen elfogott partizánoknak a kihallgatásuk után általában golyó általi halál lett a végzete.
Harcok a Don mentén tablón látható három olyan kép, amelyen a kecskeméti 13. könnyű tüzérosztály katonáinak felrobbantott vonata van. Ezen a vonaton nagyon sok abonyi katona volt, köztünk Varga József honvéd, aki túlélte a vonatrobbantást és túlélte a doni eseményeket. A tablón látható még a tüzér alakulat katonáiról több kép is. A tabló második felében Csáki Sándor őrvezető abonyi utász katona látható bajtársaival több híd építése, javítása közben. A fenti tabló felett látható Molnár Sándor honvéd abonyi páncélos oklevele, aki épségben hazatért. Az oklevél felsorolja azokat az oroszországi település neveket, ahol páncélosaink harcoltak.
A második doni tablónál több harctéren készült felvétel is látható. Különböző magyar katonai alakulatokról készült képek mutatják be katonáink harctevékenységét és a harc közbeni szünetek eseményeit.
Kettő képen látható, amint páncélosaink és gyalogos katonáink ostromolják Korotojak települést. A kép hátulján írt szöveg megható: A súlyos veszteségek végett a cél előtt sajnos vissza kellett, hogy forduljunk!
Látható még a felvételeken olyan kép, ahol az elesett magyar katonát teszik a koporsóba.
Egy másik képen egy fiatal hadnagyot fotózás közben ér a végzetes szívlövés. Mellette még egy kép a hadnagy úrról.

Az elesett hőseink tablón 20 abonyi katona fényképét láthatjuk.
Íme a névsor és amit még tudunk róluk:
Juhász József honv. +1942.09.09. Sztorozsevoje, eltemetve: Rudkino
Szőke Ferenc honv. további adatok nem ismeretesek
Túróczi Sándor szkv. +1944.09.08 Palánka, eltemetve: Palánka
Molnár Sándor honv. +1944.07.27. Dora, eltemetve: Jaremcze
Molnár Lajos őrm. rep.gép pilóta +1945.02.04. Bodajk, eltemetve: Bodajk
Fehér László honv. eltűnt 1943.01.18. Osztrodoszk
Mucsi László őrv. 1944. őszén Egerben esett hadifogságba, eltemetve: Rudkino
Csáki Sándor tizedes hadifogságban elhunyt, eltemetési helye ismeretlen
Sulyok András tizedes hadifogságban elhunyt, eltemetési helye ismeretlen
Gutai István őrm. +1943.01.30. Kiszelevka, eltemetve: Rudkino
Sutus Pál honv. +1942.08.15. Korotojak, eltemetve: Rudkino
Kis Pál honv. +1944.04.23. A katona sírjáról van csak fénykép
Bevíz Gyula honv. eltűnt a doni harcokban
Bárány Sándor honv. +1944.08.21. Hajdúböszörmény, eltemetve: Debrecen, újratemetve:1945.08.21. Abony
Kelemen János tizedes +1944.07.13. D-Obecz
Krupincza Pál tizedes +1944.07.15. Porzsece, eltemetési helye ismeretlen
Herédi Gyula honv. eltűnt Stetting térségében
Tóth Antal hon. hadifogságban elhunyt Makónál 1945-ben, eltemetve Makó
Gyapjas Ferenc honv. +1942.11.14. Novi-Oskolnál kivégezték, eltemetési helye ismeretlen
Zelei Ferenc Ferdinánd honv. eltűnt: 1943.01.18. Kondenzovo
Elesett katonáink közül Fehér László honv. harctéri leveleiből elmondok egy rövid szívre ható történetet.
László 1942. Karácsony táján írt levelében megkérte Jávorka Ferenc abonyi csendőr unokahúgának Ilonkának a kezét. Ferenc bajtárs beleegyezését adta a fiataloknak egy háború befejezése utáni esküvőhöz. László 1943. január 18-án eltűnt a doni áttöréskor. Azóta semmi hír felőle.
Szeretném még megemlíteni annak az egy magyar katonának a nevét, aki Abony területén esett el 1944.11.04-én, Ő Bejczy József szds. repülőgép pilóta.
Továbbá megemlítenék még öt magyar katonát, akik Paládics pusztánál a 14. Lőszerraktár állományába tartoztak, és ott estek el. Sírjaik még ma is valahol a megyehatárt elválasztó fasorban találhatóak.

A következő tablón a háborúból hazatért katonáinkról összegyűjtött képek láthatóak. Őket csak név szerint említeném: Pelle Sándor őrv., Pelle József honv., Duma Albert őrv.c.tíz.. Drávay József fhdgy., Csizmadia József őrv., Brenyó Jenő Joachim őrv., Tóth B. Pál honv. Krupinca György ejtőernyős és Sutus Károly.
Továbbá olyan csoportképek, melyeken a fenti katonák láthatóak bajtársaikkal.

Az utolsó tablón az elcsatolt délvidéki területeik visszafoglalása látható. Sajnos itt is nagyon szomorú felvételeket tudok bemutatni. 1942. április 12-én a Délvidék visszafoglalására induló Első Magyar Pápai Ejtőernyős zlj. katonáinak tragédiáját. Az öt felszállásra készülő Savoya Marcetti SM-75-ös típusú repülőgépből a vezérgép felszállás közben az átázott talajtól és a gép túlterheltségéből adódóan a földhöz csapódott és felrobbant. 22 fő pápai ejtőernyős halt meg, köztük Vitéz Bertalan Árpád őrnagy parancsnok és Kelemen Károly szds. repülőgép pilóta. A felvételeken láthatóak hősi halált halt katonáink koporsói a hangárban, a temetési menet során melyet Serédi Jusztinián hercegprímás vezetett. Egy nagyon-nagyon szomorú kép, amikor a tömegsírban elkezdik a 22 koporsót behantolni.

Az üveg szekrényekben kiállított tárgyakról:
A főszekrényben látható a magyar katona rohamsisakja mellett az a két üvegszelence, amelyben föld található. Az egyik szelencében található föld az Ilovszkoje Magyar Katonai Repülőtérről származik. 1944. augusztus 20-án itt halt hősi halált Horthy István t.fhdgy., Magyarország kormányzó helyettese. Továbbá megemlíteném azt, hogy a doni áttörés után a magyar és német csapatokat a szovjet csapatok az Ilovszkoje gyűrűben körbezárták. Ők nagy vérveszteség árán, de kitörtek ebből a gyűrűből. A másik szelencében található föld a Rudkino-i Magyar Katonai Temetőből származik, annak is a déli oldaláról, a Don folyó felől. Ebben a temetőben jelenleg közel 20.000 fő hősi halált halt magyar katona van eltemetve. Az Ő neveik márványtáblákra vannak vésve, közel 45.000 fő eltűnt magyar katona nevével együtt.
Ebben a vitrinben találhatóak még tüzérségi és légvédelmi lövegek hüvelyeiből készült szebbnél szebb emléktárgyak. Katonáink emléktárgyai közül Sutus Károly Hamburg-i hadifogságban készített rózsafüzére, katonai kürt, szuronyok, abonyi katonák iratai közül katonakönyvek és Délvidék visszafoglalásáért érem adományozó irata.
Az asztali vitrinek között az elsőben olvasható a keleti hadszíntereken elesett abonyi katonák névsora és azok adatai. Továbbá a keleti hadszíntéren kitüntetett posztumusz (elesett) katonáink kitüntetései és névsora. A ll. világháborús magyar katonai dögcédulák között látható, Földi Gyula honv. épségben hazatért abonyi katona azonosítója.
Ebben a vitrinben látható még Duma Albert őrv.c.tíz. épségben hazatért abonyi katona kitüntetései és azok okiratai.
A "Magyar Kis Ezüst" és a "Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érem", "Tűzkereszt" első fokozata és a német ll. osztályú Vaskereszt. (Az eredeti kitüntetések és adományozó iratok csak a kiállítás megnyitásakor voltak láthatóak)
Duma Albert neve a Vitézi Rend várományosai névsorban is megtalálható.
A második üvegasztalos vitrinben a ceglédi hírlap két eredeti példánya látható. Az egyik Észak-Erdély visszatérését köszönti. A másikban Horthy Miklós Magyarország kormányzójának felhívása olvasható, amely a honvédjeinknek szól. A hadúr utasítja őket Délvidék visszafoglalásának azonnali megkezdésére. A vitrin tartalmaz még katonák által a frontokról hazaküldött emléktárgyakat. Köztük díszesen rajzolt tábori levelezőlapokat, orosz fronton készített nyírfakéreg és fából faragott tábori levelezőlapokat, öngyújtókat, hamutálakat, töltényből készült írótollakat, kis üllőt.
Papp Sándor keceli katona levelében még azt is megkérdi szüleitől, hogy "odahaza aratnak-e már mert itt a Don mentén csak egy hónap múlva kezdik"
A harmadik asztalos vitrinben szintén eredeti iratok találhatóak, amelyek magyar katonák emlékeit idézik. Abonyi katonák szabadságos levelei, leszerelési iratai. Egy olyan magyar katona szabadságos levele, akit amerikai hadifogságból bocsájtottak el (még az ujj lenyomata is rajta van). Egy másik magyar katona iratából kiderül.hogy, végig szolgálta az l. világháborút és a német hadsereg újra besorozta. Tanár létére a magyar mellett még német és francia nyelvismeretekkel is rendelkezett.
Itt láthatóak még díszített vázák, bögre és borsdaráló is, szintén löveghüvelyből készítve.
A második nagy üveg vitrin felső polcán katonai emléktárgyak láthatóak : díszített csajkák, kulacs, ivópohár, hamutálak, gyufatartó.
Látható olyan egyedi készítésű csajka, ahol 14 település név van felsorolva.
1944.12.13-án esett fogságba az a katona aki készítette és azokat a településneveket írta erre a csajkára, ahol az orosz a hadifogsága során végighajtotta. Sajnos nem tudni, hogy ki volt ez a katona, és hazatért-e. Látható egy másik csajka is, amelyet Deák János készített a hadifogságban szüleinek. (37 elesett Deák János neve szerepel az elhunytak listájában). Megemlíteném még ebből a vitrinből Csizmadia József honv. abonyi katona hadifogságból hazahozott evőkanalát. A kanál nyelére "hadifogságom emlékére 1947" felírat olvasható. A vitrinben még láthatóak magyar katonai konzerves dobozok is és egy amerikai katona tányérja is.
A vitrin alsó polcán a harctér kutatása során előkerült fegyver és hadfelszerelési tárgyak maradványai láthatóak.

Köszönetem fejezem ki minden abonyi családnak aki fényképpel és tárgyi eszközzel hozzájárult a kiállítás sikeréhez.
Külön köszönöm Csáki Sándor, Kelemen Tibor, Krupinca György és Egedi Sándornénak a harctéri jeleneteket ábrázoló felvételeket.
A Könyvtár munkatársainak, Korbélyné Ilikének a lehetőséget a kiállítás megrendezéséért, Hajnal Lászlónak a rengeteg segítséget, Fajkáné Zsuzsinak a szervezést.
A zenei aláfestést a kiállítás megnyitója előtt Tóth Péternek köszönhetjük.
Az utolsó sorban köszönetem a fiamnak Markó Balázsnak, aki lelkemre kötötte, hogy említsem meg : "az én gyűjteményemből is van ott egy-két dolog a kiállításon".

Abony 2013. január 14.

Történet Doni tragédiájáról....

A doni katasztrófa

1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, közel 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. 140-150. 000 ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben. Hősök voltak?

Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Csak az ő szavaik meghallgatása, soraik elolvasása után mondhatunk ítéletet.

"Én túléltem, de a szüleim nem... "

Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A

partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt

egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások

körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ez alatt

mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt

mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A

legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva,

elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány - elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos

volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is

továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő

után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt

sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában. Én túléltem a háborút és a

hadifogságot, de drága szüleimet elvitte a kaszás.

Horváth B. József - Mátraderecske

Hadifogoly Híradó (HH) 1995/10.

Mi történt a doni hadifoglyokkal?

Mint kassai légvédelmi tüzér, 1942-ben kerültem ki az orosz frontra, és 1943. január 18-án estem hadifogságba. 12 napi gyaloglás és18 napi vasúti szállítás után értük el a 150-180 kilométerre lévő tambovi gyűjtőlágert! Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50%-a meghalt vagy megőrült: nem

bírta ki az embertelen körülményeket. A 30 nap alatt csak néhányszor kaptunk

enni - szárított kenyeret és sózott halat -, de vizet alig. Lágerünk egy

tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végén nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak, szalmazsák vagy pokróc nélkül. A következő

napok egyikén fürödni mentünk egy üres barakkba. Két liter vizet kaptunk

fejenként. Jégcsapok lógtak a mennyezetről... Napi 20 dkg kenyér volt a legfőbb táplálékunk... A halottak száma naponként 150-200 főt tett ki: közös sírba

kerültek anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak köztük

magyarok, németek, olaszok, románok. 1943. március 28-án egy csoporttal elvittek az Ural északnyugati részére, ahol még kemény tél volt. Itt is erdőben laktunk és ugyanúgy aratott a halál, mint az előző helyen. Júniusban a Nemzetközi

Vöröskereszt ellenőrzésének köszönhetően tovább szállítottak Brovszk városába, ahol mintegy ezren, valamivel jobb körülmények közé kerültünk. Felerősödésünkért a lágerparancsnokot tették felelőssé.

Ludányi Imre - Lőrinci

HH 1992/1.

A túlélőket csak májusban regisztrálták!

A Dontól való visszavonulásra 1943. január 10.-én kaptunk parancsot. 8 nap múlva, január 18-án estünk fogságba Minszk város környékén. Az első éjszakát hullák között, piszokban töltöttük egy hangárszerű épületben. Másnap, 19-én mintegy 10 000 főt elhajtottak. Visszamaradtunk úgy

80-an, akik fizikailag rossz állapotban voltunk. Mi temettük el a hullákat.

Március közepén mi is útra keltünk. Öt nap után szerelvényünk a nyílt pályán

megállt, összegyűjtötték az útközben elhunytakat, és valahova elvitték. Újabb

utazás, újabb temetés következett. Nyilvántartásba vétel sehol! Csak 1943

májusában kerültünk olyan lágerbe, ahol felvették személyi adatainkat, és még

ujjlenyomatot is vettek.

Giczi János - Kővágóörs

HH 1992/1.

Fogságba esés a Sztrij (Ukrajna) körüli harcokban

Főhadnagyként 1944 elején behívót kaptam, és bevonultam a Sopronba áthelyezett 4. honvéd gyalogezredhez. Június 20-án indultunk a

frontra, 23-án érkeztünk Sztrijbe. Innen továbbmentünk Sztaribochorodzsánba,

ahol néhány napig tartalékban voltunk. Századunkat azonban rövidesen

riasztották, és egy géppuskás század kíséretében elindultunk az orosz támadás

feltartóztatására. A katonák puskánként 40 töltényt kaptak, de lőni nem tudtak,mert az elavult mannlicher puskáink használhatatlanok voltak a berozsdásodott

zárdugattyúk miatt. Otinija térségében, Cleboika községben beérkeztünk az első vonalba. Előttünk az oroszok, és a "senki földje" az előző ütközetekből

visszamaradt temetetlen hullákkal. Napokig idegesítő csend honolt, majd június 23.-án hajnalban megindult az orosz támadás. Az órákig tartó tűz alatt

zászlóaljunkban óriási zűrzavar keletkezett. Mindenki rohant a bunkerekbe. Aki nem jutott be, elesett. Az oroszok tűzhengere néhány óra múlva túlhaladt

rajtunk. Aki életben maradt, annak a szabadsága veszett el. Még aznap 10 órakor fogságba estünk Otinijánál.

Gedai Károly - Budapest

HH 1994/6.

Fogadtatásunk Sztálingrádban - 1945. június vége

Az útvonal: Focsani-Konstanca (hajóval) -Novorosszijszk(vasúton) -Krasznodar-Sztálingrád. A vasúti szállítás után egy borzalmasan

lerombolt helység állomására érkeztünk. Kitámolyogtunk a vagonból, de egyeseket le kellett emelni, majd a földre fektetni. Halvány fogalmunk sem volt arról, hol vagyunk. Egy munkás kinézetű civil haladt el csoportunk előtt, tőle érdeklődtem a helység neve iránt. Elég cifra kísérő szavakkal nyomban megkaptam a választ: Sztálingrád - mondta, majd köpött egyet és a város felé mutatott. - Látod? Míg fel nem lesz építve, addig nem mentek haza. Itt fogtok megdögleni mindannyian. Köpött még egyet, és továbbment... Rövid, mintegy 15 perces menet után egy

teljesen üres táborba érkeztünk, valamennyien a földre zuhantunk, annyira

gyengék voltunk. Valamiféle főtt levet osztottak, utána feküdtünk tovább a

földön. A latrinán nagy volt a forgalom, mert sok volt köztünk a hasmenéses.

Őket egy közeli kórházba szállították... Az első éjszakát a szabadban töltöttük. Másnap egy romos fürdőépületből kialakított körletben helyeztek el bennünket. Ez lett a kb. 1500 német és magyar hadifogoly otthona néhány évre, a 7362/1-es

számon. Mindannyiunkat karanténba zártak, mert több emberen a vérhas és tífusztünetei mutatkoztak. Jó ideig munkába menet az utcán is gyűlölt ellenségként fogadtak. Főleg a gyerekek és a fiatalok hangos fritz-fasiszt jelzőkkel

illettek, és jókora tégladarabokkal dobáltak, a közelállók le is köptek

bennünket. A felnőttek közül többen bottal ütlegeltek.

Takács Péter - Debrecen

HH 1992/1.

A magyar honvéd és a hadifogság

Hadifogságból hazatérésünk után az illetékes hatóságok sokszor tették fel nekünk a kérdést: miért nem álltunk át, miért nem adtuk meg magunkat? A válasz nagyon egyszerű: a frontra küldött magyar katona haza akart menni, lehetőleg épségben, hogy továbbra is gondoskodni tudjon a családjáról.

Gondolataiban csak a hazafelé vezető út jelent meg, és nem a hadifogságon átvezető kerülő. Amíg a legkisebb reménysugár is felvillant a sikeres küzdelemre, a katona kitartott esküje mellett, és bízott a honvédség és szövetségesei

sikerében. Amikor a bekerítés, a kitörések kudarcai teljesen kilátástalan

helyzetet teremtettek, a hősi halál helyett megadta magát a sorsnak. Voltak

olyan katonák, akik bedőltek a szovjet propagandának, és kényszerűség nélkül is átálltak. Ezek zöme politikai megfontolásból tette. Egy bajtársam mesélte nekem az alábbi esetet. Egyik társa magával hozta a frontra apja igazolását, ami

szerint ő 1919-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált, és tagja

volt a Kommunista Pártnak. Bizalmasainak ezt meg is mutatta, és nem leplezte

átállási szándékát, ha arra mód nyílik. Budapesti gyerek volt, aki a

visszavonulás következtében közeledve a fővároshoz, le is lépett. Többé senki

sem látta. A magyar katonáról alkotott pozitív élményem hosszú

frontszolgálatomon alapszik. Katonai pályafutásom alatt kétszer kerültem ki a

keleti frontra. Először 1942. november 2-i behívásom után, a 41. debreceni

honvéd gyalogezreddel a megszálló erőkhöz, ahonnan leszereltek, majd 6 hét múlva 1944. május 1-jén ismét bevonulva, az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd

ezredéhez. A Kárpátokba kerültem, a Tornyai-hágó-Wiszkow-Ludwighofka-Dolina

szakaszra. Hadseregünk, miután Kolomea térségében vereséget szenvedett, az Árpádvonalig húzódott vissza. Itt a front megmerevedett és közel másfél hónapos

állóharc alakult ki. Ekkor már az 1941. június-novemberi sikeres gyorshadtesti

hadműveletek emlékeit az egyre csökkenő bizakodás váltotta fel. Románia 1944.

augusztusi átállása után, magyar területre visszahúzódva, már csak elkeseredett és kilátástalan utóvéd- és halogató harcokat folytattunk. Bajtársaink zömében

azonban fel sem vetődött a megadás, az átállás, az önkéntes hadifogságba kerülés gondolata. Alakulatunk észak-magyarországi visszavonulása jól illusztrálja azt a helyzetet, aminek következménye a hadifogság lett. Ezredünk 1944 szeptembere

végén Munkács előtt, a Latorca melletti Kustánfalván pihenőben volt. Délután 5 órakor egy oldalazó partizántámadást kaptunk, amely a még kitűnő erőben lévő

ezredünket néhány perc alatt széjjelszórta. Az ezred gyakorlatilag megszűnt

létezni. Ekkor olyan, mindannyiunkat megrázó esemény történt, ami leleplezte a szovjetek átállásra buzdító propagandájának hazug voltát. A 11/1. zászlóalj

géppuskás rajparancsnoka, megunván a kilátástalan harcokat, rajával együtt

átállásra határozta el magát. Ebben segítségére volt a hozzá beosztott ruszin

katona. A 12 fős raj megadta magát. A szovjetek azonban nem tudtak mit kezdeni velük: fogolyőrzésre, róluk való gondoskodásra nem voltak berendezkedve.

Hátrakísérés közben néhány géppisztolysorozattal egyszerűen kivégezték őket. Ezt a tényt akkor tudtuk meg, amikor egy sikeres ellenlökés közben megtaláltuk a

holttesteket. Ez nyomós érv volt, hogy a végsőkig kitartsunk. Miután ezredünk

gyakorlatilag megsemmisült, átkerültem a 16. hadosztály páncélvadász

rohamzászlóaljához, amely jóformán használhatatlan, első világháborús ócska

karabélyokkal felszerelt alakulat volt. Ez azonban nem akadályozta meg a

parancsnokságot, hogy bevessenek bennünket: először Kisbáriban és a Bodrog

környékén, majd visszavonulások és halogató harcok után a füzérradványi Károlyikastély almáskertjében. Innen is kiűztek bennünket. Pálházán keresztül Nyíri

községbe érkeztünk, ahol véget ért katonai pályafutásom, mert bekerítve, néhányszázan 1944. december 17-én hadifogságba estünk. Rövid időn belül szembekerültem az első győztes szovjet katonával.

Takács Péter - Debrecen

HH 1997/3.

Fogságba esés Kárpátalján... Borzalmak Minszkig

Még tartott a háború - 1944 októberében kerültem fogságba. A szovjet katonák leszereltek bennünket, olyannyira, hogy még a

fehérneműnket is elvették. Akik ellenkezni vagy netán szökni próbáltak -

lelőtték. Hideg, télies időben kísértek Ungvárra. Közben hullott a nép, mint

ősszel a legyek. Ungváron éppen a bankból szórták ki az orosz katonák a magyarpénzt, és taposták nagy élvezettel. Amit sikerült elérnem, felkapkodtam – kaptam is érte a puskatussal. Mégis megérte, a későbbiekben tudtam még vásárolni néhány szem krumplit, néhány cső kukoricát. Ungvárról menet civil polgárokat is

tereltek közénk. A szolyvai híd fel volt robbantva, befogtak a helyreállítására. Szállásunk a szabad ég alatt, ellátás semmi! Aki szökni próbált, kutyákkal

fogatták el, és úgy húzták, mint a dögöt. Ha valaki netán megütötte a kutyát, az megmarta. Ezért féltünk a szökéstől. Nappal dolgoztunk, éjszaka órákat

ácsorogtunk a sikertelen számlálások miatt. Eső, havas eső esett ránk. Aki a

drótkerítést átlépte, lelőtték. A hiányzókat a polgári lakosságból pótolták.

Létszámunk mégis egyre kevesebb lett, sok volt a halottunk. A tűzrakást

megengedték ugyan, de mi nem mehettünk a közelébe, melléje orosz katonák

feküdtek le. Aki közülünk megközelítette őket, arra rálőttek. Gömbfákat,

rönköket kellett cipelnünk, amikor az éhség és a gyengeség miatt mozogni is alig tudtunk. Egy alkalommal - ellenőrzés során - egy tábornok kijelentette: senki

sem szólhat semmit, nem lehet panasza, mert "fronton vagyunk, akár ki is

végezhetnek bennünket". Hatalmas, hosszú és mély gödröt ásattak velünk, fölérakva a gömbfákat, a gallyakat és egy réteg földet. Ez lett a szállásunk. A vízbecsorgott, a ruhánk megfagyott, mozgás közben valósággal belevágott a húsunkba, a kicsordult vérünk is megfagyott. Létszámunk rohamosan csökkent. Az egyik napon több három- és öttonnás teherautó érkezett. Valósággal feldobáltak bennünket a gépjárművekre. Átmentünk az Uzsoki-hágón, miközben megcsúszás miatt többször le-és felszállítottak bennünket. Aki meghalt, az árokba dobták. Az utazást

mindössze öten éltük túl, ennyien érkeztünk meg a minszki kórházba.

Franta László - Budapest

HH 1996/6.

Találkozása bátyámmal

Mint leventét, 1944. novemberében behívtak katonai kisegítő szolgálatra a 205/3. légvédelmi üteghez Dunaföldvárra. Eleinte a konyhán dolgoztam. Amikor egy decemberi reggelen az ütegállásba vittem ki az élelmet, a falu szélén egy páncéltörő ágyút láttam, tüzelőállásban. Közelebb

érve, óriási meglepetés ért, mert az ágyúnál szolgálatot teljesítő katona a

bátyám volt. Igazi meglepetés és öröm volt a találkozás, mert hónapok óta semmit sem hallottam felőle. Én azt terveztem, hogy alakulatommal nyugatra megyek.

Bátyám erről lebeszélt. Mezőfalván kaptam egy civil ruhát, amibe átöltöztem.

Közben egy éjjel átvonult rajtunk a front, és bátyámmal együtt orosz fogságba

estünk. Másnap a falu szélén egy hosszú épület falához állították a népet,

szembe a golyószórót, és elkezdődött a zabrálás. Jó ruháinkat levettették, és kaptunk helyette nyári zsávolyruhát. Így maradtam a decemberi hidegben, nyári katonaruhában. Egyik napon, hideg, esős időben - elindultunk. Dunaföldvárra érve az egyik gazda, Barbora

József présházába szállásoltak el. Az ott talált hordókat megcsapoltuk és a

borral melegítettük magunkat. Különösen az oroszok ittak sokat, hamar be is

rúgtak. Könnyen megszökhettünk volna, de hittünk az ígéretnek, hogy hamarosan

ellátnak igazoló írással, és mehetünk haza. Innen Bajára, majd Temesvárra

mentünk. Kegyetlen telet töltöttünk el embertelen körülmények között az itteni táborban. Hideg, éhség, betegség - vérhas, tífusz - kínzott, gyötört és

ritkított bennünket. A hullákat napokig nem szállították el. 1945 tavaszán, az egyik napon, amikor este a munkából hazatértünk, a lágert üresen találtuk. A

foglyokat kiszállították a Szovjetunióba: bátyámat és földijeimet is! Minket is elvittek előbb Szegedre, majd Szabadkára. Nyár közepén jártunk, amikor

összetereltek bennünket, kivittek a vasútállomásra, és Voronyezsbe szállítottak.

Nagy János - Budakeszi

HH 1995/6.

Délvidéki magyar hadifogoly voltam...

A darnicai 2. számú táborból 1948. novemberében váratlanul hazaindítottak néhányunkat. Kijevben 50-60 fő csatlakozott hozzánk. Személyvonattal az odesszai előkészítő és megfigyelő táborba utaztunk, majd onnan 1948 decemberében megérkeztünk Máramarosszigetre. Az a remény, hogy innen továbbutazhatunk, hamarosan szertefoszlott. Majdnem két évet töltöttem

Máramarosszigeten, csak 1950. október elején szabadultam. Mi történt? A

táborban főleg Jugoszláviában élő magyarok voltunk. Vissza akartunk menni

szülőföldünkre. Értünk is jött egy jugoszláv küldöttség, hogy hazavigyenek.

Dolgavégezetlenül távoztak. Az orosz táborparancsnok kijelentette: vagy eljövünk Magyarországra, vagy visszavisznek a Szovjetunióba! Mintegy 90 fő Magyarországot választotta. 1950. október 10-én érkeztünk Debrecenbe. Innen Dunapentelére

kerültünk, az ottani építkezésre, ahonnan lassan szétszóródtunk, és mindenki

járta a maga útját. Nekem sok kellemetlenségem volt jugoszláv állampolgárságom miatt. Gyakran voltam zaklatásoknak kitéve: álltam rendőri megfigyelés alatt,

voltam "Titó láncos kutyája". Mindezeket átvészelve, az 1951-52-es tanévben – 28 éves koromban - befejeztem a gimnázium félbeszakadt 4. osztályát (utolsó éves

gimnazista voltam, amikor fogságba estem), és Tatabányán érettségiztem. Később elvégeztem a Pedagógiai Főiskolán a matematika-kémia szakot, és 1984. január

1-jével mentem nyugdíjba.

Bácskuti László - Tatabánya

Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége (VHBSZ) gyűjtemény 254/1992.

Fogságba kerülés 19 évesen Budapesten

Még 19 éves sem voltam, amikor 1945. január 6.-án leventeként hadifogságba estem Zuglóban, a Danuvia Fegyver- és Lőszergyárban.

Mint 1926-os születésűt, behívtak katonának, és ide osztottak be honvédelmi

munkára. A jászberényi táborban töltöttem be 19. évemet, ahonnan Ceglédre

kerültem, majd a Szovjetunióba szállítottak. Focsanin és Konstancán át végül is Rosztov elővárosa, Batajszk lett a végleges helyem. Nem volt nagy láger,

létszáma 520-560 fő körül mozgott. Kezdetben nagy nehézségeken mentünk

keresztül. Silány koszt, hiányos öltözet és sokszor elviselhetetlen hideg

gyötört bennünket. Egy idő után javult helyzetünk."

Ács Károly - Felsőnyék

HH 1994/8.

Kitörési kísérlet után fogságba

Huszadik születésnapomat 1944. októbere elején ünnepeltem, de amikor kiléptem az EMKE kávéházból, nagy légitámadás kezdődött. Szerencsére túléltem. November közepe táján falragaszok adták tudtul, hogy

16-tól 50 évesig a férfi lakosság azon része, mely nem tölt katonai szolgálatot,köteles jelentkezni az illetékes kerületi elöljáróságoknál. Így lettem a m. kir.honvéd munkászászlóalj munkaszolgálatosa. Mátyásföldön tankcsapdákat,

lövész-futóárkokat ástunk, majd a front közeledtével Pestre kerültünk. Utolsó szálláshelyünk az akkori Fővámház épülete volt. Itt hallottuk a hírt, hogy a

munkaszolgálatos századokat Németországba viszik további szolgálatra. Ezt

mindenképpen el akartam kerülni, pesti szüleimet és Budapestet nem akartam

elhagyni. Hamisított katonai engedéllyel "kint maradtam", azaz katonaszökevény lettem. Másnap találkoztam egyik egyetemista barátommal, aki hívott, hogy állja be alakulatába, a II. Egyetemi Rohamzászlóaljba. Megtörtént. Az alakulat a Szerbutcai egyetemi épületben volt elszállásolva, az akkori viszonyokhoz képest jó

körülmények között. Amikor az orosz csapatok elérték a körutat, harcbavetés

nélkül átvonultunk Budára a Ferenc József hídon, amelyet még azon az éjszakán

felrobbantottak a németek. Budán már folyamatosan bevetettek bennünket egészen a február 12-i kitörési kísérletig. Az I. zászlóaljat már korábban szétverték. A kitörésben magam is részt vettem. Szinte minden második bajtársam odaveszett.

Vérző, élettelen testeken keresztül menekültek vissza az életben maradottak,

köztük én is. Másnap, február 13-án már tudtuk, hogy minden elveszett. Sorsunkba beletörődve, egy falat kenyér és a mielőbbi hazamenetel ígéretének reményében

vártuk mielőbbi szabadulásunkat. Ehelyett azonban Rimnicu Sarat, Tecuci,

Constanca, majd Novorosszijszk, aztán a Kaspi-tenger melletti 328-as

hadifogolytábor lett a vége.

Bizony Ottó - Budapest

HH 1997/2.

Fogságbaesés Budán

Egyetemistaként az 1944. őszi mozgósítási parancsra vonultam be. Budapesten a Keleti Károly utcában volt a körletünk, a Marczibányitérre és Szentendrére jártunk kiképzésre. Parancsnokságunk a harctól való távoltartásunkra, illetve átmentésünkre törekedett, a háború utáni időkre. Ez a próbálkozás mindaddig sikerült is, amíg a harci cselekmények el nem érték a

Várat. Ekkor a német parancsnokság utasítására mind gyakrabban osztották be

alakulatunkat a védelmi harcokra. 1945. január 25-én robbanólövedéktől fül- és nyaksérülést szenvedtem a Törökvész utcánál. Elsősegélynyújtás után a HM

segélyhelyére kerültem, ott estem fogságba 1945. február 12-én. A segélyhelyről az oroszok az alagúton át a Vérmezőre hajtottak bennünket, együtt a kitörés utána Várban rekedtekkel. A kijáratnál elvették tőlünk látható értékeinket: órát,

gyűrűt, bőrmellényt stb. Majd géppisztolyos katonák kíséretében, romokon és az utcákon heverő halottakon keresztül egy budafoki gyárba, onnan Csepel-szigeten és Horthyligeten át Solt érintésével Dunatetétlen pusztára gyalogoltattak.

Útközben tovább folyt a zabrálás. Megszabadítottak pokrócainktól,

csomagjainktól, egyesekről még a csizmát is lehúzták.

Gyergyai Miklós - Vác

HH 1994/1.

Sikertelen szökési kísérletek

Budán estem szovjet fogságba 1945. február 13.-án mint a pécsi m. kir. Kinizsi Pál 11. honvéd tábori tüzérosztály 2. ütegének őrvezetője, a Budafoki út 42. alatt. Ebben az épületben tartózkodott Viharos őrnagy pécsi

gyalogos csoportja. Velük egyesültünk. A szovjetek a nagytétényi hizlalda

központi épületében szállásoltak el bennünket. Azonnal dolgoznunk kellett. Én

egy hadtápalakulathoz kerültem, amelyik a Székesfehérvárnál harcoló orosz

csapatokat látta el... Székesfehérvárra kerültem 1945. április 4-én, ahonnan 3nap múlva megszöktem. Többedmagammal a Bakonyba menekültünk, és az

iszkaszentgyörgyi, a berhidai és a várpalotai erdőkben bujkáltunk. Ám a

szovjetek ismét elfogtak, Érdre vittek, ahol a vasútállomáson napi 16 vagont

kellett megrakni a harctéren elhagyott hadianyaggal, többek között a

Velencei-tóból kihúzott német harckocsikkal. Ismét Székesfehérvárra vittek

1945. április 24-én, a Blaha Lujza szanatórium épületébe. Innen két hét múlva

továbbszállítottak, de a vagonzárat elfűrészelve, Martonvásár előtt ismét

megszöktünk. Három nap múlva megint elfogtak, bevagoníroztak, Temesváron és

Konstancán keresztül a Krím félszigetre, Szevasztopolba szállítottak. Ide május 5.-én érkeztünk meg.

Porrogi István - Pécs

HH I/1.

A Balaton körüli harcokban 1944-45 telén

Ítéletidő, hatalmas hóvihar tombolt Szentmihályfa-pusztán. Alig lehetett látni. Felderítőink jelentették: orosz harckocsik és katyusák gyülekeznek, tőlünk kb. másfél kilométerre. Erős

aknavetőtüzet zúdítottunk rájuk. Közben az ezredparancsnokság hívta a

zászlóaljparancsnokságot helyzetjelentés végett: senki sem jelentkezett. Mi

tovább tüzeltünk. Úgy látszik, hogy a szovjetek ezt már megelégelték,

rázendítettek ők is. Jött az áldás mindenfajta fegyverből, még a harckocsikból is. Szaporodott sebesültjeink száma, de halottunk ekkor még nem volt. A

távbeszélő-összeköttetés továbbra sem működött. Ekkor már gondoltuk, hogy valami baj történt. Nemsokára megtudtuk, hogy kihasználva a rossz látási viszonyokat, éjjel a szovjetek a hátunk mögé kerültek, és elfogták a zászlóaljparancsnokot. Tehát bekerítettek bennünket. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá vált, de azért nem adtuk fel. Abban reménykedtünk, hogy a sűrű hóesést kihasználva,

kicsúszhatunk a gyűrűből. Nem sikerült. Dél körül mi is fogságba estünk.

Behajtottak bennünket egy nagy uradalmi istállóba, ahol úgy-ahogy elláttuk

sebesültjeinket. Ezt nagyon jól tettük, mert fogvatartóink nemsokára elkobozták kötszereinket is. Délután, úgy két óra körül, a hóvihar elcsendesedett,

sorakoztattak bennünket, aztán elindítottak hátrafelé. Ezzel elkezdődött 1424

napig tartó hadifogságom.

Kantó Imre-Csorna

HH 1994/1.

Fogság karácsony előtt

A Balatonnál 1944 telén ismét tüzelőállásba kerültünk, de ekkor már nem sikerült hatásos ellenállást kifejtenünk, mindig tovább kellett vonulnunk. Székesfehérvárra kerültünk, ahol karácsony előtt pár nappal a

szovjetek körülzártak bennünket, és mi megadtuk magunkat. Így estem fogságba az ünnepek előtt két nappal. Székesfehérváron két napra bezártak különböző

garázsokba. Innen aztán eltereltek hosszú sorokban Seregélyesre. Útközben még

láttam egy árokparton a mi 7.5-ös lövegünket. Az új helyen egy uradalom

istállójában kaptunk szállást. Pár nap múlva innen is továbbmentünk. Sárbogárdon gyalogoltunk át, amikor ránk köszöntött az újév: 1945.

Szatmáry Károly - Temesvár

HH 1994/8.

Folyamőrök fogságba esése gyalogosként

Dunaföldváron a m. kir. folyamőrezred IV. zj. 4. szd. tagjaként részt vettem az angolok által éjjelente a Dunába dobott mágneses aknák kirobbantásában 1944 májusától októberig, a mintegy 100 kilométer hosszú

Duna-szakaszon. Október elején, miután a szovjetek elérték a Duna vonalát,

megváltozott a feladatunk. A dunaföldvári szigetet védő határvadászokat láttuk el élelemmel, kötszerekkel stb. November 17.-én bevetettek bennünket a Mecsek

előterében, Zengővárkonynál. 29-én az orosz túlerő miatt megkezdtük a

visszavonulást a Hidas-Nagymányok-Szászvár-Lengyel-Kisvejke útvonalon.

Alakulatunk az utóbbi faluban esett fogságba. Lefegyverzés és

információgyűjtés után egyesítettek bennünket egy már elfogott kisebb

csoporttal, majd Bonyhád-Dunaszekcső-Mohács útvonalon Nagybaracskára kísértek. Itt két új őrt kaptunk. Jól jártunk velük. Az egyik egy fiatal 23 éves ukrán szakaszvezető (Vaszilij), a másik egy rang nélküli, ázsiai arcvonású katona.

Mindketten igen rendesen viselkedtek velünk szemben. Az ukrán vallásos volt.

Kereszt vagy más vallásos jelkép előtt levetette sapkáját és keresztet vetett. Menet közben láttunk egy folyamőrruhás halottat, megengedték, hogy eltemessük.(Nevét, címét feljegyeztem, hozzátartozóit értesítettem a sírhely pontos

leírásával.) Az úton a lakosság étellel, itallal kínálgatott bennünket. Őreink nem zavarták el őket, amint ez máshol számtalanszor előfordult. Ők átvetették az adományokat, és szétosztották közöttünk. Vaszilij egy feltört lábú foglyot

felültetett a lovára, és ő jött gyalog. Baján vagonokba dugtak bennünket, és

vittek Temesvárra.

Kolozsváry István - Cegléd

HH 1993/2.

Fogságba esés sebesültszállítás közben

A szovjet hadsereg támadása 1945. március 19-én éjjelindult meg. Először védőállásba küldtek, majd Kéthelybe mentünk, csatlakozva egy60-70 főből álló német csoporthoz. Velük együtt egy dombon beástuk magunkat.

Ekkor már 3 napja nem ettünk. Pár óra múlva a németektől megkaptuk a

visszavonulási parancsot. Azonnal elindultunk, azonban Sávoly község közelébe

érve, szomorúan vettük tudomásul, hogy megelőztek bennünket: tőlünk mintegy

150-200 méterre szovjetek vonultak be a faluba. Bennünket észrevéve,

géppuskatűzzel üdvözöltek, megsebesítve két magyar és egy német katonát.

Segítségükre siettünk, el akartuk szállítani őket, de az ellenség

megakadályozta: 40-50 méter szállítás után a három sebesültet letetették velünk, minket pedig bekísértek a faluba. Ezzel megkezdődött 42 hónapos szovjet

fogságom.

Soós Jenő - Üllő

HH 1994/4.

Apa és fia együtt esett fogságba. A ló nem felejt

Apámmal együtt honvédségi alkalmazottak voltunk a HM-hez tartozó Kincstári Gazdaság nevű szervnél. Apám parádés kocsis volt. Két szép lipicai lovat hajtott: Mosolyt meg Katót. Már a Dunántúlra települtünk át, amikor 1944. novemberében további visszavonulásra kaptunk parancsot. Ausztriáig azonban nem jutottunk el, mert 1945. április 1-jén fogságba estünk

Szentgotthárdnál. Először a hintót vették el tőlünk a két lóval. Amikor a két ló átment a kapun, szomorúan apámra néztek - mintegy búcsút véve tőle. Soha nem

felejtem el ezt a megrendítő látványt. Utánuk mi, emberek következünk. Motozás és zabrálás következett, majd elindítottak bennünket a

Zalaegerszeg-Ságod-Tapolca-Nagyvázsony-Veszprém útvonalon. Azt mondták, majd

Székesfehérváron kapjuk meg az elbocsátó papírt. Létszámunk közben 1000 főre

szaporodott. A fehérvári táborban vérhasjárvány tört ki, sok halottat hagyva

maga után. Április utolsó napjaiban bevagoníroztak, apámmal egy vagonba

kerültünk. Romániában az egyik vasútállomáson megengedték, hogy kiszálljunk. Az egyik közeli vagonban kukoricát fedeztem fel, és a vagon nyílásán kikapartam

magamnak egy zsebre valót. Közben észrevettem, hogy lovak vannak egy másik

vagonban. A nyíláson benéztem, és úgy rémlett, hogy a mi lovaink is köztük

vannak. Gyorsan szóltam apámnak, aki a nevükön szólította őket: Mosoly, Kató! A két ló, megismerve apám hangját, visszanyerített. Ő könnyes szemmel odament

hozzájuk, hogy személyesen még egyszer elbúcsúzzon tőlük. E megrázó jelenetnek ma is élő tanúi vannak. Apám betegen jött haza Focsaniból 1945 nyarán. Én, mint OK-s 1945 szeptemberében 18 évesen jutottam haza az Azovi-tenger partjáról.

Horváth János - Székesfehérvár

HH 1993/3.

Tragikomédia

Az alábbi történetet D. S. tartalékos utász főhadnagy mesélte el nekünk a valgai tiszti hadifogolytáborban. A visszavonulás során D.S. alakulatával Ausztriába került. Vele tartott felesége is. Alakulata 1945.

május 9-e után felbomlott, két tiszttársával és feleségükkel felültek egy

szekérre és hazaindultak. Sopronnál lépték át a magyar határt. A városba érve

találkoztak egy zászlóssal, aki a Sopronkőhidán székelő orosz parancsnokság

felkeresését ajánlotta igazolási papír megszerzése érdekében - ez szükséges a

zavartalan hazatéréshez. Az ajánlat szerint cselekedtek, elmentek

Sopronkőhidára. A három férfi leszállt, odamentek a kapuban álló őrhöz. Az

barátságtalanul elzavarta őket. Nem hagyták magukat lerázni, a kaputól tisztes távolságban lehasaltak az útszéli árok partjára, és várták az őrségváltást. Az új őrnél ismét szerencsét próbáltak. Eleinte ő is elutasította őket. Erre

előhúztak egy doboz cigarettát, átadták az őrnek, remélve, hogy erre megpuhul a kemény szíve. Nem tévedtek. Az őr elfogadta, bár értetlenül és csodálkozva

nézett rájuk. Végül is vállán rándítva, kinyitotta a kaput és beengedte a hárommagyar tisztet. Amikor jobban szétnéztek, akkor látták megdöbbenve, hogy egy

hadifoglyokkal zsúfolt lágerbe kerültek. D. S. barátunk hosszú hónapok, sőt még1 év múlva is munka közben fel-felsóhajtott: csak azt szeretném tudni, vajon az asszony még mindig ott vár-e a fa alatt, a szekéren a kőhidai úton? A belénk

nevelt becsületesség, a tiszti szóba vetett feltétlen bizalom így lett fájó

komédia a tragédiából.

Ladocsa György - Szeged

HH 1996/5.

Fogságba esés harc nélkül

Siklósról 1944. szeptember 12-én vonultam be önként a8/3-as Kiegészítőbe, a gyalogsághoz. Felszerelésem után Nagyárpádra kerültem

katonai kiképzésre, innen november elején a visszacsatolt Baranya-háromszögbe, a Duna-parti Kiskőszeg falu mellé. A Dunát vigyáztuk, én golyószórósként. Novemberközepén hadállásunkat a szovjet erők áttörték, és bekerítettek bennünket. Mi

koromsötétben, éjjel, egy óra tájban jutottunk ki a gyűrűből. Kakasszó után

mentünk, és így értünk Frigyesföldre. Innen tovább meneteltünk a

Keskend-Hercegszőlős-Pálmonostora útvonalon. Az utóbbi helyen egy laktanyában

pihentünk meg. Hamarosan innen is folytattuk a visszavonulást Beremend-Siklóson át Sellyére. Itt értesültünk Pécs november 29-i elestéről. Továbbfolytattuk

utunkat nyugat felé, nem akartunk a szovjetek fogságába esni. Csömödéren a

visszavonulókból megalakult a "Mura" ezred Háhn Artúr ezredes parancsnoksága

alatt. Elöljáróm volt: Tura főhadnagy századparancsnok, Horlung Vilmos zászlós szakaszparancsnok, Vízvári tizedes rajparancsnok. Én, körülbelül százhatvanad

magammal a 7. századba kerültem. December végén háromnapos menet után a muraközi Légrád faluba érkeztünk. Feladatul kaptuk a határőrség megerősítését és a falurendjének fenntartását. Itt másfél hónapig tartózkodtunk a legnagyobb

békességben a lakossággal. Február 22-én hajnali 2 órakor riadóztattak

bennünket, és továbbvonultunk a Zala megye déli részén fekvő Dobriba és

Tornyiszentmiklósra. Itt az őrszolgálat ellátása és járőrözés lett a feladatunk. Vigyáztunk az olajkutakra. Nappali szabad időmben segítettem a lakosoknak

gyümölcsfákat tisztogatni, kertészkedni. Itt ért bennünket húsvét keddjén,

április 3-án a szovjetek újabb támadása, és délután 5 óra tájban mindannyian

fogságba estünk.

Stramó József - Pécs

HH 1998/2.

Hadbírósági eljárás - szerencsés szabadulással

Az oroszok áttörése után 1944 késő őszén, Újkígyóson gyülekeztünk mint alakulatunktól elszakadt katonák. A lakosság rejtegetett

minket, nehogy a ruszkik kezébe kerüljünk. Én azonban minden áron haza akartam menni, és az egyik hajnalon útnak indultam. Szerencsésen átjutottam a Körös

hídján, majd a műút mentén levő kukoricaföldeken mentem tovább. Püspökladány és Nádudvar között haladtam, amikor szükségletem végzése közben megállt az úton egy sárga hintó, rajta két orosz katona. Kérték az irataimat, elvették a

fényképezőgépemet, amit haza akartam vinni - ez lett a vesztem. Kísérőim leadtak egy jegyzőkönyvet parancsnokságunknak, ami szerint engem tűzharcban ejtettek

fogságba, és gyanús, hogy nálam fényképezőgép is volt. Kihallgatások

következtek. Ezeken végül is "megállapították", hogy én kém, fotóriporter és

partizán voltam. A vége az lett, hogy elvittek Szarvasra a törvényszéki

fogházba. Másnap továbbkísértek Debrecenbe, további intézkedés végett. Itt nagyvolt a káosz, és ilyenkor gyakran közbecsúsznak a gikszerek. Egyik társam

tanácsára bementem egy olyan körletbe, ahol több száz ember tartózkodott, de még nem vették fel őket a névjegyzékbe. Ez volt a szerencsém! Amikor egy alkalommal beszóltak az ajtón, és név szerint kerestek, nem jelentkeztem. Eltűntem a szemük elől, és többet nem zaklattak hadbírósági ügyekkel.

Molnár József- Mezőkövesd

HH 1995/3.

A bolgárok fogságában Magyarországon

A szovjet csapatok 1945. március végére elérték Nagykanizsát. Ekkor Murakeresztúrra voltam kivezényelve, ahol erődítési

munkálatokat végeztünk. Március utolsó napján, nagycsütörtökön szovjet gépek

bombázták Murakeresztúrt (26 polgári áldozat volt), ezért én magam is,

feleségemmel és 10 éves kislányommal Belezna községben akartam megvárni a frontátvonulását. Ez másnap reggel megtörtént. Az egyik oldalon a visszavonuló

németek, a másik oldalon az előrenyomuló bolgár hadsereg, mi a kettő között. Én a bolgároknak önként megadtam magamat. Többedmagammal Csurgóra szállítottak. Ez ifjúságom városa volt, édesapám volt az itteni állomásfőnök. Itt jártam

gimnáziumba, itt érettségiztem - hadifogolyként kellett viszontlátnom. Családom több tagja, 6 éves kisfiammal együtt ekkor már Szombathelyen volt. Csurgón -

láger hiányában - lakásokban helyeztek el bennünket. Én a sógorom ügyvédi

irodájába kerültem. Másnap egy kiürített iskola tantermében hajtottuk le a

fejünket a padlóra. Harmadnap vonultunk be a közben kijelölt táborba, a város

északi peremén egy uradalmi majorba. Hamarosan megjelentek a tetvek. A három

szobában körülbelül harmincan voltunk, a konyhában a bolgár őrszemélyzet

tanyázott. Rangidős tiszttársunk Fodor Alajos alezredes volt. A tábor

parancsnoka lett: Gagov Petár tartalékos kapitány, civilben plovdivi ügyvéd.

Mind az őrszemélyzet, mind a parancsnok rendesen viselkedett velünk szemben.

Szép időben, a kertben olvasgattunk, társalogtunk, egyesek kártyáztak.

Nyugalmunkat semmi sem zavarta. A láger tiszti része be sem volt kerítve. A

Marjás patakhoz is lemehettünk fürödni, az őrök csak messziről integettek.

Látogatókat fogadhattunk: egyik ismerősöm rendszeresen ebédet is hozott. Csak

egyszer kaptunk orosz látogatót, két zöldsapkás katonát, meg egy rossz arcú

civilt, el is vittek közülünk néhány embert. Helyzetünkre jellemző volt, hogy

egy alkalommal a kislányom egész nap és éjjel is velem lehetett a táborban.

Gagov kapitány két vasárnap délután a csurgói cigányokat is berendelte hozzánk szórakoztatásunkra, sőt Lesz János esperes plébános úr is misét tarthatott

számunkra. A kapitány egy alkalommal a fogorvoshoz is elkísért. Feleségem közben intézte kiszabadításomat. A megye főispánja közreműködésével a bolgár

parancsnokság 1945. június 14-én elrendelte elbocsátásomat. Azt hiszem, ez a

hadifogság meglehetősen eltért sok ezer magyar társam hadifogságélményétől.

Schlegel Oszkár - Budapest

HH 1998/4.

(forrás:Itthagy-lak)