Az 1956-os forradalom Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és aszovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelemegyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.
Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd atöbbpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi szabadságharca így végül elbukott.
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el A forradalom következményeként kb. negyedmillió magyar hagyta el az országot, nyugatra menekülve.
1957. januártól a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte. A forradalom leverését követő évtizedekben Magyarországon tilos volt erről az időszakról beszélni, ellenforradalomnak bélyegezték. 1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és az 1989-es Magyar Köztársaság kikiáltásának napja.
Előzmények
Az 1948–1953 között a sztálinista terror volt jellemző: az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVHkegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése gyakori esemény volt. Az országban mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam épült ki 28 000 fős államvédelmi rendőrséggel és kb. 40 000 besúgóval
Mindehhez járult Rákosi Mátyás és Sztálin személyi kultusza, az erőltetett kolhozosítás, anehéz- és a hadiipar gazdaságtalan fejlesztése, az ezek miatt növekvő szegénység. 1953-ban meghalt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre lett. Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig, ígéretéhez híven, felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett. 1954-ben újabb reformjai keretében többek között demokratikusabbá tette a közéletet. Létrehozták a Hazafias Népfrontot, azzal a céllal, hogy az a véleményalkotás szabad fórumává váljon. A reformokat támogató baloldali értelmiségiekből pedig újjáalakulhatott a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör is, amely a továbbiakban nagy társadalmi befolyásra tett szert.
A reformok folytatására azonban nem jutott idő, mivel Rákosi és hívei csak a visszarendeződés lehetőségére vártak. Csoportjuknak pozíciói még mindig erősek voltak, hiszen az ő embereik ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, egy ideig azonban nem mertek a Moszkva támogatását élvező miniszterelnök ellen cselekedni. Végül 1955 januárjában Rákosi kihasználta az NSZK NATO-taggá válása miatti szovjet külpolitikai váltást, és elérte, hogy Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre – általános megrökönyödésre – nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi pártvezetőségi ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még MDP (Magyar Dolgozók Pártja)-tagságát is megszüntették.
Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedüs András lett, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett már visszaállítani a sztálinizmust az országban. Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP vezetőségi ülésére érkező Anasztasz Mikojanközölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, azaz lényegi változás nem történt.
1955-ben a Szovjet Hadsereg kivonult Ausztria általa megszállt övezeteiből. Azosztrák államszerződés megkötése és az ezt követő kiürítés Magyarországon is azt a reményt keltette, hogy a szovjet megszállók hamarosan kivonulnak innen is, erre azonban nem került sor.
1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották, és az addig mellőzött Władysław Gomułka lett a lengyel kommunista párt új vezetője. Gomułka Moszkva ellenében Nagy Imre magyarországi reformjainak mintájára a diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését kezdte meg Lengyelországban.
Az 1956. októberi forradalmi helyzet
A helyzetre az újjáalakult Petőfi Körben és a Magyar Írók Szövetségében tömörülő értelmiség egyre nyíltabb politizálással reagált: Nagy Imre visszatérését követelték és bírálták Gerő Ernőt. Október 6-án Rajk László és három kivégzett társa újratemetésén 200 000 fő jelent meg, és a diákság a Batthyány-örökmécsesnél tüntetett. Este G. B. Shaw Szent Johannájának szegedi bemutatóján a közönség szintén a fennálló rend ellen tüntetett. Az elkövetkező hetekben országszerte egyre erőteljesebbé vált az ellenzék sajtóbeli szereplése, és a diákok is folytatták a szervezkedést. Október 16-án Szegeden újjáalakult Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), az első, kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és Miskolcszervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket.
Gomułka lengyelországi reformjaira Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, mireoktóber 19-én számos lengyel városban szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A magyarországi reformellenzék a lengyelországi tüntetőkkel rokonszenvezett, és a diákszervezkedés is felgyorsult az egész országban. Október 22-én a különböző egyetemek küldötteiket a Budapesti Műszaki Egyetemre irányították, ahol egy nagygyűlés zajlott le. Az egyetemisták itt elhatározták, hogy másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten. A demonstráció helyszíneként a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József szobrát jelölték meg. A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták híres 16 pontos követeléseit is, amelyek már független, demokratikus Magyarország-képükkel jócskán túlmutattak a pártellenzék antisztálinista elképzelésein. A felhívás első pontja a szovjet csapatok kivonását szorgalmazta. Este a diákok képviselői megpróbálták beolvastatni a rokonszenvtüntetés hírét és a 16 pontot a Magyar Rádióban, az utóbbit azonban a rádió vezetői megtagadták.
A forradalom kitörése, október 23.
Kevéssé ismert tény, hogy a forradalom nem Budapesten kezdődött el és nem is a fővárosban hullott először vér, hanem Debrecenben. Október 23-án reggel debreceni diákok több ezres tömege gyűlt össze az egyetem előtt. A diákok innen jelszavakat skandálva és forradalmi dalokat énekelve, nyolcas sorokban a belvárosi pártszékházhoz vonultak, hogy az egyetemi ifjúság húsz pontos követelését kinyomtassák. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, majd Görbe János az épület erkélyéről elszavaltaPetőfi Sándor Még kér a nép című versét.
A budapesti tömegtüntetés
Október 23-án reggeltől a diákok által meghirdetett tüntetés engedélyezése körül óriási zűrzavar alakult ki a fővárosban. Reggel a rádió és a legnagyobb számú napilap, a Szabad Nép tényként adta hírül a demonstrációt. A felhíváshoz az Írószövetség, a Petőfi Kör, a párt ifjúsági szervezete, a DISZ, és számos más szervezet csatlakozott. Az MDP vezetése hosszas vita után betiltotta a tüntetést, majd kettő óra körül mégis engedélyezték, mindkét döntést beolvasva a Kossuth Rádióban. Sőt, ezt követően a párt vezetői a párt budapesti tagjait is felszólította a részvételre, hogy az eseményeket legalább mederben tarthassák. Ugyanakkor a város valamennyi stratégiai pontján mozgósították az ÁVH erőit.
Három órakor a Bem-szobor talapzatán állva Veres Péter, a Magyar Írók Szövetsége elnöke felolvasta a szervezet kiáltványát a tömegnek, a diákok pedig a tizenhat pontot. Ezután Zbigniew Herbertlengyel író is köszöntőt mondott, majd Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. A diákok megkoszorúzták a szobrot; a tüntetők létszáma ekkor már kb. 50 000 fő lehetett. és a tömegnek igazából nem volt vezetője. Valaki kivágta egy nemzeti színű zászló közepéből a szovjet mintájú címert, amit hamarosan minden zászlóval megtettek. A tüntetés a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet a Margit hídon át a Parlamenthez vonult meghallgatni Nagy Imrét. 18 órára a Kossuth téren és a környező utcákban kb. 200 000 ember gyűlt össze. Ademonstráció szenvedélyektől fűtött, de békés volt. Végül este kilenc órakor Nagy Imre megjelent aParlament ablakában, reformokat ígért, és hazatérésre szólította fel az embereket.
A tüntetés ideje alatt Gerő Ernő pártfőtitkár és köre riadóztatta a budapesti és a környékbeli katonai egységeket. Gerő telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Este nyolc órakor a Kossuth Rádióközvetítette a pártfőtitkár beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitánaknevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.
Este hat óra körül a Dózsa György úti Sztálin-szobornál is tömeg gyűlt össze a tizenhat pont egyik követelése, a szobor eltávolítása céljából. A tüntetők a Himnusz éneklése mellett fél tíz körül végül ledöntötték a 10 méter magas és csaknem 6 tonna súlyú szobrot.
A diktátor monumentális szobrából a talapzaton csak a csizmái maradtak, s a népi humor a teret Csizma-térre keresztelte át. Sztálin feje pedig a pesti utcán hevert........
Forrás,folytatás: '56 Forradalom
Koszorúzás,fejet hajtanak az emlékezők. S emellett megkoszorúzák Magas Istvánt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése