Abonyi Lajos
Abonyi Lajos
(1833–1898)
Érzelmesebb, bensőségesebb, ám egészében szerényebb tehetség Vas Gerebennél.
Eseménytelen életének, mely látszatra miben sem különbözik sok ezer középbirtokosétól, három fókusza van: Abony, a népköltészet s a színház. Gyermekkori élményei fűzik a palócsághoz meg a Cserháthoz, de legjobban az Alföld nőtt a szívéhez, hiszen több mint félszázadon át élt a Pest megyei Abonyban, mint a nagyközség népszerű "Márton tekintetes ura" (valódi neve: Márton Ferenc). Annyira lokálpatrióta volt, hogy öregkorában elkészítette lakóhelye monográfiáját és sokszor emlékezett vissza falujának a szabadságharc alatti megpróbáltatásaira is. Szűkebb hazájából sohasem távozott huzamosabban: az iskolaévek is csupán Kecskemétre és Pestre vezették, fővárosi íróskodásra sohasem gondolt, igazibb társaságra talált Alsódabas vagy Nagykőrös kúriáin, mint a fővárosi redakciókban. Patriarkális megyei kisúr – és mégis több ennél. Osztálya átlagán túlemeli vágya a parasztság megismerésére és megértésére. Rajongott a népköltészetért, gyűjtött is belőle a Kisfaludy Társaság megbízásából, neki köszönhetjük a Kodály Háry Jánosától elhíresített Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik kezdetű szép dal lejegyzését. A folklór szeretete és bizonyos drámai látásmód viszi a színházhoz, melynek számos népszínművet – köztük egy maradandóbb értékűt is (A betyár kendője, 1872) írt a hatvanas évek végétől kezdve egészen haláláig. Blaháné egészen megbabonázta: a népszínmű múzsájának érezte. A népszínmű hatása nagyobb elbeszéléseiben is szembetűnő, akár jellegzetes falusi konfliktusait, akár dialógusait vagy daloltatással történő jellemzéseit tekintjük.{188.} Aránylag hosszú ideig tartott, amig A fonó krónikája és Itt a szép Alföldön című elbeszéléskötetével (1872–1878) legigazibb műfaját, témakörét, hangját megtalálta. Pályája elején és végén a történelmi regénnyel is megpróbálkozott (Észak csillaga, 1855; Az utolsó kurucvilág, 1887), de a másodikban sem jutott túl a Jókai-utánérzésen, jóllehet témája – a Péró-féle parasztfelkelés – nem közhelyszerű, s a társadalmi feszültségek ábrázolására kitűnő alkalmat nyújtott volna. Dickensen kívül nem is igen ragadta meg mélyen más író, csak Jókai, de ez aztán tíz éves korától fogva bálványa lett, s az ő stílusában, kissé Az új földesúr (1863) varázsa alatt fogott hozzá társadalmi regényeihez a hatvanas években (A mi nótáink, 1864; Kenyér és becsület, 1865). Magasabb szempontból ezek sem számottevőek széteső szerkezetük, sok sablonos alakjuk miatt, de érdekes megfigyelni, hogy Eötvös meg Jókai hatására bizonyos irányzatosságra törekszik bennük (a zsidó emancipáció kérdése, a Bach-beamterek emberséges megítélése tekintetében) noha eredendő hajlamai inkább a levendula illatú szerelmi fő téma kidolgozására csábítják.
Népies novellái többnyire idilliek, de a kor átlagából épp az emeli ki őket, hogy nem külsőlegesek, s a falusi élet nem puszta népünnepély bennük. Szegénységet, elmaradottságot, társadalmi ellentéteket ugyan kevéssé ismer az Alföld népénél, annál inkább felfigyel lelki és lelkiismereti problémákra, és azoknak gyökereit olykor az előítéletekben, a társadalmi felemelkedés utáni hajszában keresi. Egyik legjobb írásának, A sári bíró leánya című novellának hősnője azzal idézi fel a tragédiát, hogy a jegyző kedvéért túlad egyszerű parasztlegény kedvesén. Tudatosan tapad a népköltészethez: legsikerültebb elbeszéléseinek (A sári bíró leánya, Szegény Szűcs Marcsa) népballada adja vázát, egy-egy érzelmi állapot a népdal hasonlatosságára cseng ki, és onnan gyűlik össze nyelvi fordulatainak számottevő része is. Elevenen festi a népszokásokat és babonákat, nem tartózkodik a misztikum határait súroló témáktól (Halál Panni) sem; az újabb folklór hatására a bűnügy sem idegen tőle.A népszínmű általában kerülte a tragikus megoldást, amelyet sem a szórakozni vágyó közönség, sem a könnyedebb játékstílushoz szokott színészek nem láttak szívesen. Abonyiban ezenkívül szelíd szívjóság is lakozott, ami csaknem lehetetlenné tette számára az összecsapások végsőkig való kiélezését. Még A betyár kendőjében is csupán az egyik főszereplőt sújtotta halálos bukással, a szerencsétlen megcsalt és eltaszított fiatal menyecskét számunkra illúzióromboló módon is boldogítani akarta. Nem keményedett meg látásmódja a Parasztdráma című hosszabb elbeszélésében sem. A módos Donát gazda elveszettnek hiszi feleségét, s másodszor nősül, amikor nyugodt életét egyszerre feldúlja az első asszony visszatérése. A sokat igérő témát Abonyi bensőségesen, ám eléggé drámaiatlanul fogja fel: a két asszony között nem kerül sor kenyértörésre, mindkettő kerüli a botrányt, inkább elsimítják az ügyet, csak a világ ne tudjon róla.A népballadánál kevésbé vonzódik a meséhez vagy anekdotához, ami megkülönbözteti Jókai és a fiatal Mikszáth népiességétől. Művészi tökéletesség tekintetében aztán szinte áthidalhatatlanná szélesedik a szakadék, mely Abonyi művei meg A jó palócok (1882) között tátong. Gyakran pepecsel lényegtelen részleteken (pl. a Halál Panni mellékcselekményén), bőbeszédű még a legdrámaibb pillanatokban is. Amellett stílusa, mikor nem parasztjait beszél-{189.}teti, feszes, szónokias, szenvedő alakokkal, erőltetett-nyelvújításos szavakkal rakott. Nemegyszer érzelmessége is több annál, mint amit az olvasó a paraszti lelkivilággal megférőnek ítél.
Háy Gyula
(Abony, 1900. máj. 5. – Ascona, Svájc,
1975. máj. 7.)
Drámaíró, műfordító, Kossuth-díjas (1951), ~ Károly László festő bátyja
Középisk.-inak elvégzése után a Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztosságán dolgozott, majd rövid szegedi tartózkodás után Németo.-ba emigrált. Itt először Drezdában, majd Berlinben volt díszletfestő és díszlettervező. 1923-ban visszatért Mo.-ra. Több kisebb írása megjelent, majd 1929-ben újra Németo.-ba távozott. 1932-ben tagja lett a KMP-nek. Első színpadi sikereit Németo.-ban aratta, de az Isten, császár, paraszt berlini bemutatója (1932) után a hitleristák tüntetései megakadályozták a darab további előadásait. (Bp.-en 1945-ben került színpadra.) Hitler hatalomátvétele után Ausztriába emigrált, ahonnan az 1934-es szocialista felkelésben való részvétele miatt kiutasították. Néhány hónapos zürichi tartózkodás után Lunacsarszkij meghívására 1935-ben a SZU-ba utazott, s ott maradt a háború végéig. Moszkvában főleg filmforgatókönyvek írásával foglalkozott, néhány művét ki is adták oroszul és más nyelveken. 1945-ben visszatért Mo.-ra, ahol egymás után mutatták be az emigrációban írt darabjait. 1948–50-ben a filmgyárban fődramaturg, majd 1951-től a Színház- és Filmművészeti Főisk.-án a dramaturg-tanszakot vezette. Egy ideig tagja volt az Írószövetség vezetőségének is. 1955–56-ban Nagy Imre revizionista csoportjához tartozott. 1955-től ő volt az ellenzéki írócsoport nézeteinek legmarkánsabb képviselője, különösen az Irodalmi Újság hasábjain megjelent cikkeivel (1956). 1957-ben hatévi börtönre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult. Egy ideig csak fordításai jelenhettek meg, de 1964-ben kiadták újabb drámáinak gyűjteményét: Királydrámák (Bp., 1964), de darabjait nem engedték színpadra. Az osztrák PEN Club meghívására 1963-ban Ny-ra látogatott, 1964-ben végleg elhagyta az országot. 1965-ben a svájci Asconában telepedett le, itt töltötte élete utolsó évtizedét. Írásait, színdarabjait a Ny-i m. lapok közül az Irodalmi Újság és az Új Látóhatár közölték, az utóbbiban jelentek meg a Főinkvizitor (1968) és Apassionata (1969) c. darabjai. Magyarra fordította Csehov, Osztrovszkij, G. Hauptmann, C. F. Meyer és E. T. A. Hoffmann műveit, valamint Grimmelshauser: A kalandos Simplicissimus (Bp., 1964) c. pikareszk regényét. Színdarabjait Mo.-on kívül főleg német nyelvterületen játszották, de lefordították angol, orosz, cseh, lengyel, japán, román, portugál, olasz és kínai nyelvre is. – F. m. Színhely: Budapest, – idő: tíz év előtt (r., Bp., 1929); Tiszazug (színmű, 1934–36, bem. Bp., 1945); Ítélet éjszakája (színmű, 1943, bemutatta a Deutsches Theater, Berlin, 1945); Célunk (Zilahi Lajossal, Szent-Györgyi Alberttal, a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság ismertetése, Bp., 1946); Emberi szó a színpadon (tanulmányok, Bp., 1947); A sevcsenkói hullámvadász (novellák, Bp., 1948); Dramen (I-II., Berlin, 1951–53); Dramaturgia (Bp., 1951); Az élet hídja (színmű, Bp., 1951); Öt színdarab (színművek, Bp., 1954); Sorsok és harcok (hét színdarab, Bp., 1955); Varró Gáspár igazsága (színmű, Színház és Filmművészet, 1955); A pulykapásztor (tragikomédia, Bp., 1956); Mohács (1958–1960); A ló (1960, oxfordi bem. 1965); Attila éjszakái (1961–62); Dramen (I-II., színművek, németül: Hamburg, 1964–1966); Geboren 1900 (emlékezések, Hamburg, 1971; angolul: London, 1974). – Irod. Keszi Imre: Öt színdarab (Színház és Filmművészet, 1954); Hermann István: H. Gy. drámaírói művészetéről (A magyar drámáért, Bp., 1955); Hegedűs Géza: Régmúltról a jelen nevében (Élet és Irod., 1964. 32. sz.); Osváth Béla: H. Gy. (Türelmetlen dramaturgia, Bp., 1965); Lukács György: Tiszazug (Magyar irodalom – magyar kultúra, Bp., 1970); Molnár Gál Péter: Nekrológ helyett (Kritika, 1975. 6. sz.); Gosztonyi Péter: Találkozásaim H. Gy.-val (Élet és Irodalom, 1991. okt. 21.); Háy Éva: A barikád mindkét oldalán (Bp., 2000).
SZÁNTÓ FERENC
VEGYÉSZ
1925. AUGUSZTUS 31-ÉN SZÜLETETT ABONY KÖZSÉGBEN ÉS 1989. MÁRCIUS 25-ÉN HALT MEG BUDAPESTEN.
EGYETEMI TANULMÁNYAIT 1943 ÉS 1949 KÖZÖTT A BUDAPESTI PÁZMÁNY PÉTER TUDOMÁNYEGYETEMEN FOLYTATTA ÉS ITT KAPOTT 1947-BEN VEGYÉSZI ÉS 1949-BEN KÉMIA-FIZIKA SZAKOS KÖZÉPISKOLAI TANÁRI OKLEVELET. A TANÁRI OKLEVÉLLEL EGYIDÕBEN SZEREZTE MEG A DOKTORI CÍMET IS. 1949 DECEMBERÉBEN BUZÁGH ALADÁR AKADÉMIKUS AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM KOLLOIDKÉMIAI ÉS KOLLOIDTECHNOLÓGIAI TANSZÉKÉRE HÍVTA MUNKATÁRSNAK. 1951-BEN KAPOTT TANÁRSEGÉDI KINEVEZÉST A SZEGEDI EGYETEM KOLLOIDKÉMIAI LABORATÓRIUMÁBA BUZÁGH AKADÉMIKUS JAVASLATÁRA. ITT BEKAPCSOLÓDOTT A KOLLOIDKÉMIA OKTATÁSÁBA ÉS KUTATÁSÁBA. 1961-BEN MEGVÉDTE KANDIDÁTUSI ÉRTEKEZÉSÉT ÉS DOCENSI KINEVEZÉST KAPOTT 1962-BEN.
AZ Õ VEZETÉSÉVEL 1966. NOVEMBER 1-VEL ALAKULT MEG ÉS ÉLETE VÉGÉIG IRÁNYÍTOTTA A TANSZÉKEN FOLYÓ OKTATÁST ÉS KUTATÁST.1977-BEN MEGVÉDTE AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉSÉT, EZT KÖVETÕEN 1978-BAN EGYETEMI TANÁRI KINEVEZÉST KAPOTT. A HETVENES ÉVEK ELEJÉTÕL AKTÍV RÉSZTVEVÕJE A NEMZETKÖZI TUDOMÁNYOS ÉLETNEK, SZÁMOS SZAKMAI TESTÜLETNEK VOLT A TAGJA. A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA 1980-BAN TUDOMÁNYOS MUNKASSÁGÁNAK ELISMERÉSEKÉNT BUZÁGH ALADÁR DÍJJAL TÜNTETTE KI. TUDOMÁNYOS MUNKÁJÁBAN FOGLALKOZOTT A TERMÉSZETES ÉS MÓDOSÍTOTT FELÜLETÛ AGYAGÁSVÁNYOK, PIGMENTEK ADSZORPCIÓS ÉS NEDVESEDÉSI TULAJDONSÁGAIVAL. KUTATTA A SZUSZPENZIÓK ÜLEPEDÉSI ÉS REOLÓGIAI SAJÁTOSSÁGAIT. KIDOLGOZTA AZ ORGANOFIL AGYAGÁSVÁNYOK ÉS TÖLTÕANYAGOK ELÕÁLLÍTÁSÁNAK HAZAI MEGVALÓSÍTÁSÁT. MUNKATÁRSAIVAL SZÁMOS KÜL- ÉS BELFÖLDI SZABADALOM KIDOLGOZÁSÁBAN VETT RÉSZT.
Zalán Tibor
1954-ben születtem. Abonyban nőttem fel, iskoláimat ugyanitt, Nagykőrösön illetve Szegeden végeztem. Magyar-orosz szakos tanári diplomával rendelkezem. Az egyetem elvégzése után évekig voltam munkanélküli, majd tanár a Kvassay- és a Semmelweis Szakközépiskolában, a törökbálinti Kísérleti Gimnáziumban illetve az óbudai Zsigmond Líceumban; a Kortárs segédszerkesztője majd versrovatvezetője, a Szivárvány chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztője, a Kelet főszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője. Dramaturgként dolgoztam a Kolibri Színházban, a zalaegerszegi Griff Bábszínházban; jelenleg a Békés Megyei Jókai Színházban töltöm be ugyanezt a munkakört. Dramaturgiát, drámaelméletet, színház- és drámatörténetet tanítok az Iparművészeti Egyetemen, az egri Eszterházy Főiskolán, a Théba Művészeti Szakiskolában, illetve a békéscsabai Színitanházban. Óbudán élek, két gyermekem van, Sára és Judit; feleségem Szentpétery Csilla, a Kanematsu Corporation japán cég üzletkötője. Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.
Forrás: http://abony.lap.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése